Hiszem azt mit vallok
S vallom azt mit hiszek

Ki kételkedést szít elmémben
Annak a megerősítést köszönöm

Habár jó szándék vezeti a vitát
Mégis azt érzem a másság közénk áll

Mire észreveszem a feszülő húrt
A vonzalom enyhén csorbult

Abból fakad a szellemi tisztaság
Hogy figyelmem ráirányítják

Megismerése önmagamnak
Csodálatos része egy folyamatnak

Eddig vélemények formázták lényem
Most magam formázom véleményem

Kételkedés

Miért kellene kételkedni?

Mostanában úton-útfélen azt lehet hallani valamiféle új irányzat által terjesztett tanokból, hogy hinni kell! Miért kell hinni? Nem elég, ha arra gondolok, hogy: hát igen, lehet, hogy valóban így van.

A hit a világon a legegyszerűbb tevékenység. Csak kimondom, hogy ebben és ebben hiszek, és máris kész a kényelmes kis fotelom, amiből aztán hét lóval sem lehet kiráncigálni.

Ha azt mondom, hogy én semmiben sem hiszek, akkor persze abban hiszek, hogy semmiben sem hiszek.
Ha azt mondom, hiszek az egyházi tanításokban, akkor a világon a legtermészetesebb lesz számomra, hogy majd valaki elintéz helyettem mindent.
Ha azt mondom, hiszek a tudományban, akkor addig semmi újba nem kell belekezdenem, amíg a tudomány áldását nem adja rá új kísérletek által bebizonyítottan.

Így aztán a hit egy készen kapott valami, amiért a kisujjamat sem kell megmozdítanom.

De mi a kételkedés? Önmagamban való kételkedés? Kételkedés a tudásomban? Kételkedés abban, hogy elég jó vagyok-e?
Ilyen témákban is kételkedek időnként (vagy gyakran?), de ez nem vezet máshová, mint megkérdőjelezni azt, aki vagyok.

A kételkedést én egész más területre helyezem. Kételkedek abban, amit hallok, amit olvasok, amit tanítanak, amit... Szóval amíg saját magam nem vagyok képes valaminek a megtapasztalására, addig bizony kételkedek.
Vannak dolgok, amik valahogy készen vannak bennem. Talán korábbi, pontosabban egy másfajta élet tapasztalásainak eredménye? Ki tudja? Én így gondolom, nekem ez megfelelő válasz.

Tehát az életemben fontos szerep jut a kételkedésnek, amivel megalapozom a megfellebbezhetetlen, éppen soron lévő igazságot. :)

Álomvilág

Egy álomvilágban élek.

Valójában nem vagyok egy álmodozó, de mégis azt látom, hogy a világ, amit megalkottam a magam számára, az egy álomvilág.
Az én világomban a magam számára minden tiszta és érthető. Az én világomban megszűnik a bántás, megszűnik a fájdalom.
Csak hát az én világom nem életképes. Amikor kilépek a világomból, akkor mindig szembetalálom magam olyan dolgokkal, amiket nem engedek be a saját világomba. Ezek ilyenkor bosszút állnak rajtam.

Bosszút áll rajtam mégpedig úgy, hogy azt képzelem, hogy engem a saját világomon kívül bántanak. Pedig csak a védelmi falon esett egy kis áttörés abba a világba, ahol nem az én szabályaim szerint folyik a játék.

Sokszor vágyom arra, hogy úgy működjön a világ, ahogy azt én szeretném. :)
Aztán mindig rá kell jönnöm, hogy a világ valóban úgy működik, ahogy én szeretném.
Ez szörnyű, és egyben nagyon fájdalmas felismerés.

Megszülettem mint egy gondolat
Két arccal két lélekkel
Felnőttem békével harccal
De eggyé válni nincs merszem

Most vagy mindörökké
A fogalom elválaszt
Azzá lenni aki vagyok
Hogyan is csináljam?

Működik az élet nélkülem velem
Birtokomban van minden a semmiben
Vagdalkozom baráttal ellenséggel
Így vezet utam magamhoz nélkülem

Közösség

Miről szól egy közösség?

Mint ahogy elmélkedtem az egyedüllétről, úgy most elmélkedek a közösségről. Azért csak elmélkedek, mert hiányos a tapasztalatom, amivel pontosan átérezhetném egy közösség életét.

Amikor nagyon őszinte vagyok magamhoz, akkor pontosan tudom, hogy nem is igazán akarok közösségbe tartozni. Ez alól a család talán az egyetlen kivétel, de mert annak is csak a hiánya van számomra, lehet, hogy az is csak egy vágykép?

Tehát ami nekem egy közösséggel egyenlő, az egyben szabályt is jelent. Kötöttséget. Alkalmazkodást. Elfogadást. Biztonságot.

Biztonságot! Itt meg is állok, mert meglepő, hogy eddig ezt másképpen néztem. Eddig úgy néztem, hogy milyen jó annak, aki egy közösség tagja tud lenni.
Most viszont azt látom bele ebbe a vágyamba, hogy pontosan a biztonság, amire vágyok, és nem a közösség a maga jól megalkotott hierarchiájával.

Ez a felismerés mint általában mindig, egyfajta rácsodálkozás arra, hogy mennyire vagyok képes felfedezni a saját igényem mögött megbúvó vágyképet.

Tehát a vágyam a közösségre nem is tud megvalósulni, hiszen valójában nem a közösséget vágyom, hanem magát a biztonságot. De vajon egy közösség annyira biztonságos? Vagy csak egyszerűen arról szól, hogy sok ember könnyebben viseli a saját terheit, ha azt képzeli, hogy nem csak neki olyan az élete, mint amilyen?

Igen, így látom a közösséget. És mert a saját életem keresése vált egyik legfontosabb feladatommá, így talán a helyére kerülnek a vágyak, és értelmet nyer az egyedüllét.

Egyedül

Egyedül vagy közösségben?

Számomra mindig nagy jelentőséggel bírt eme egyszerűnek tűnő kérdés megválaszolása. A válasz? Meglepő, de még mindig nem jutott el teljes mértékben hozzám. :)
Az is lehet, hogy ez életem egyik olyan kérdése marad, amit majdan az utolsó pillanat fog megválaszolni. Addig viszont nyugodtan elmélkedhetek róla.

Gyermekként csak azt vettem észre, hogy valamiért vagyok én, és van egy közösség - vagy több - ahol nekem nincs helyem. Pedig de áhítoztam azért, hogy én is ott lehessek mint egy közösség tagja.
Aztán múltak a gyermek évek, jöttek a szerelmek, a munkahelyi közösségek, de nálam semmi sem változott. Én maradtam az, aki vágyta a közösség bensőséges hangulatát.

Aztán az élet elrendezte, hogy végképp teljesen egyedül élem a mindennapok fizikai valóságát. Hogy hogy élem meg? Úgy, hogy nem értem, éppen ezért nagyon fáj amiért ennyire magamra maradtam.

Persze az évek folyamán sokat megtanultam magamból, így annyival könnyebb, hogy néha kiszabadulok a magam fogságából. Talán úgy tudnám képbe foglalni, mint egy kis madár, amelyiket kalitkába zár a gazdája, és néha-néha kienged röpködni, de aztán újra zárul a kalitka ajtaja.

Ha arra a sok tanításra gondolok, amiben azt mondják, hogy magam alkotom az életem, akkor azt mondom igen, én teszem olyanná amilyen. De! Azt megérteni, hogy miért van nekem arra szükségem, hogy egyedül kelljen mindent végigcsinálnom, azt képtelen vagyok megérteni.

Karmikus? Lehet. De ennek úgysincs jelentősége a válasz hiányában. A válasz pedig itt lapul valahol a jelenben.

Visszanézés

Kire, mire kell visszanézni? Egyáltalán vissza kell-e nézni?

Nehezen engedem el a múltban történteket. Hosszan és sokáig tudok rágódni egy-egy számomra emészthetetlen témán. Persze az eszemmel pontosan tudom, hogy mit kéne tennem, de az érzelmek ott tombolnak bennem, és bizony nagyon gyakran átadom nekik a főszerepet.

Aztán kialakul a csend. A csend, amiben már képes vagyok néha meghallani azokat a válaszokat, amit addig a tombolás hangja elnyomott.

Ilyenkor sírhatnékom támad, és bizony gyakran meg is teszem. Siratom magam, siratom azt, akivé váltam, siratom az összes lehetőséget, amivel nem éltem életem folyamán.

Talán nem kéne visszanézni? Persze hogy nem, de ha nem teszem, akkor azt hiszem minden rendben van, pedig ebben az esetben a szívemben zokogok. Fontos, hogy megértsem azt, amivel bántom magam. Hogy megértsem azt, akivé válhatok.

Fontos, hogy meglássam önmagam a múlt távlatában, hogy képes legyek a jövőt építve a mostban megtalálni önmagam.

A csend nagyúr. Bárminek helyet tud adni.
Én az újra adom a szavazatom. :)

Színek

A színek fontossága, azok mértéke.

Ez a csokor sok szép virágból tevődik össze. De bennem mégis felmerül a kérdés, hogy szép ez a csokor?
Ha egyenként nézem a virágokat, azt látom, hogy igen, ez a csokor szép kéne hogy legyen, de mégsem kelti a vágyat bennem arra, hogy állandóan láthassam. Valahogy olyan túlzónak élem meg.

Így értelmezem a szép szavakat használó embereket. Na nem azokat, akiknek a szavai elvezetnek valahová az értelmükkel, hanem azokat, melyek csupán csak lépre csalogatónak használják a szép szavakat.

Azt hiszem most ítélkezek, de vállalom. Vállalom, mert ha nem nézek szembe ezzel a véleményemmel, akkor továbbra is abban a tévhitben élek, hogy a szavaim, amiket nem csomagolok be szaloncukorpapírba, semmit sem érnek.

Pedig pontosan az a célom, hogy megértsem és felszínre hozzam önmagamban azt, aki képes úgy megnyilvánulni mint egy mázatlan cserépedény. Aminek benne kell maradnia, az benne marad, aminek távoznia kell az távozik.

Tisztaság

"A boldogság oka a tiszta elme, a szenvedés oka a zavaros elme."

Valami megérintett. Még nem tiszta a kép, még kavarog mint egy megzavart tótükör.
Egyenlőre játszom a gondolattal, ízlelem a tiszta szó különböző megjeleníthető formáit.

Letisztul, megtisztul, kitisztul. Érdekes, hogy egy-egy kötőszó valamelyest átformálja magát az értelmezést, de ugyanakkor semmit nem változtat a lényegen.

Hogyan tud valami tisztulni? Csak úgy, ha előtte zavaros volt.
A tisztaságot akkor lehet igazán értékelni, ha azt rendetlenség, piszok előzte meg.

Viszont amíg zavaros gondolatok vannak jelen a fejben, addig az a képzet társul hozzá, hogy az van rendben.
És mi történik ha valami rendben van? Akkor az történik, hogy nem kell tovább semmit tenni a rendért, hiszen az úgy van rendben, ahogy van.

Bennem most nagyon kavarog valami, így most már tudom, hogy lassan de biztosan érkezik egyfajta megtisztulás.

Ego

Az ego egy tünemény. :)

Tünemény, hiszen állandóan eltűnik, amikor ott kéne lennie.
Ott kéne lennie, amikor felelősségvállalásról van szó.
Ott kéne lennei, amikor félrevezetésről van szó.
Ott kéne lennie, amikor... Szóval ott kéne lennie mindig, amikor a tanácsai következményeit kell elviselnie az embernek.

Sok-sok hely lenne számára, de sajnos esze ágában sincs magát felfedni.
Vajon honnét érkezik hozzá az a sok "okosság", amivel képes elhitetni bárkivel, hogy az a tökéletes, amit általa cselekszik az ember?

A kreativitás tárházát bírja a magáénak. Ha sikerül egyszeregyszer fülön csípni, máris készen áll egy újabb lehetőség megteremtésére, máris képes előállni egy újabb ötlettel.

Kedvencem, amikor elhiteti, hogy általa mindenre képes vagyok. Ilyenkor meg lehet figyelni azt, hogy csak az anyagban képes munkálkodni. Az anyaggal képes fondorlatos módon megkísérteni.

Na jó, nem csak az anyaggal. :) Van még készlet hízelgésben is bőven. Tetszetős, kellemes szavak a dicséretre valami olyasmivel kapcsolatban, amiben ő irányított cselekvésre. De mindig hazug, mindig olyan, amivel nagy kár lenne azonosulni.

De nem hagyhatom figyelmen kívül azt sem, amikor éppen lehúz a sárga földig azzal, hogy engem állít be a világ legszerencsétlenebb emberének. Szóval nagyon tud valamit, amit én nem. :)

Tanulság? Hát az nincs.
Talán annyi, hogy figyelek és igyekszem észrevenni az észrevehetetlent.

Ott járok hol sokan jártak már
Oly ismerős a táj
Keresem mit nem lelek az ígért életet
Őz suta a réten áll nyugalma megbabonáz

Olyan kecses mit szemem lát
Gyógyír mit szívemnek ád
Hagyom had legeljen
Bátorságom erősítem

Visszaúton vigyáz rám
Három igaz jó barát
Nem mondják a nevüket
De tudom erényüket

Megbocsátás

Kinek és mikor kell megbocsátani?

Nagyon nagyon sokszor hallottam, hallom, hogy kérj bocsánatot. Mondja a szülő a gyermekének.
Vagy azt, hogy nem tudok neki megbocsátani.
Mondja az, aki úgy képzeli, hogy egy másik ember megbántotta.

Sok évvel ezelőtt hallottam valakitől, akinek volt adottsága ahhoz, hogy belelásson az életembe - pedig csak akkor az egyszer találkoztam vele -, meg kell bocsátanom önmagamnak.
De mit? - Volt részemről a reagálás. Tudod te! - Hangzott az azóta is rejtelmes válasz.

Vagyis csak volt rejtelmes, mert mostanra azt hiszem kezdem érteni. :)
Édesanyám halálával átértékelődtek a dolgok, és arra késztettek, hogy így utólag is kérjek bocsánatot azért, ahogy időnként úgymond megengedhetetlen módon viselkedtem vele szemben.

A válasz nagyon egyszerűen így hangzott:
Nincs mit megbocsátani.
Ekkor megértettem, hogy csak magamat bánthatom, magamat oldozhatom fel, hiszen bennem élnek ezek a fogalmak, a fogalmakhoz tartozó érzések.

Amikor bántok, azzal magamat bántom csupán. Amit más bántásnak vél, az az ő bántása saját maga ellen.

Tehát ki sért kit, ki az ki feloldozhat bárkit is?

A bocsánatkérés nem az én kenyerem
Így hát makacsságom a vesztem

Inkább hagyom hogy testem lakoljon
De nyelvem béna a kérhető bocsánatra

Miért tenné
Hisz nincs miért

Mind egy
És egy minden

Tehát ki sért kit
Ki az ki feloldozhat bárkit is

A bánat korsóját itatja velem
Ki bocsánatkérésre készteti nyelvem

Látás

Rálátás, meglátás, bele látás, és ott van még a nézés is. :)
Csupán azzal, hogy egy kötőszó kerül a látás elé, kifejezőbb "látást" kapunk.

Zsenge gyermekkoromban sokat hallottam azt a mondást, hogy: Nézel, mint borjú az új kapura.
Hogy milyen volt ez a nézés? Hát értelmetlen. Mármint amit nem értettem, arra csak úgy tudtam nézni, hogy most akkor mi is ez tulajdonképpen?
Ma már inkább mondanám, hogy a gyermek rácsodálkozik az ismeretlenre.

A nézés és a látás között óriási a különbség, pedig oly közel álló kifejezések. Amikor elkezdek valamit nézni, akkor még csak a szemem tréningezem a látásra, a befogadásra. Amikor már a szem betelik a nézéssel, a látvánnyal, akkor következhet az igazi látás, ami már nem a szem dolga, bármennyire is így látom. :)

A felsorolt szavak, melyek elé csupán egy kötőszó került, már nem a szem "tehetségéről" szólnak, hanem a lélek szintjéről szólítanak meg.
Ha még mélyebbre megyek, akkor azt is "látom", hogy a szem látását szubjektív megítélések nagyon tudják irányítani. Amikor csukott szemmel "megnézem" magamban a kérdéseim, akkor szinte egyértelműen "rálátok" a problémáimra.

Nagyon fontos, hogy lássam is azt, amit nézek.
Lássam meg azt, ami a csukott szemek mögött történik.

Alázat

Mit tudok az alázatról? Még mindig nagyon keveset.

Napok óta bennem kavarog a szó: ALÁZAT. Valahogy mindenről ez köszön vissza. Nem értem, de igazából nem is keresem a miértet.
Aztán ahogy lenni szokott, megérkezik a válasz. :)

Mondanom sem kell, nem tetszik, ami előjön a sötétből a fényre.
Ugyanis előbukkan valami, amivel már rég nem foglalkoztam, hogy összhangban van-e az életem azzal, amiket nap mint nap hangoztatok? Mondhatnám most nyugodtan azt is, hogy "papolok".

Nem, nincs összhangban. No nem mondanám hogy soha, de ez most nem lehet vigasz a számomra. Sőt egyáltalán nem is okos dolog, ha most vigaszt keresek, hiszen annak örülök, hogy itt van egy újabb meghódított terület.

Most kezd kirajzolódni az igazi alázat értelme, mibenléte. A térdhajlás, a fejet hajtás és minden, ami azzal jár, hogy akkor és ott teljesen feladom önmagam. Így képzelem az alázatot.

A valóság pedig ennél sokkal de sokkal fájóbb. Fájó az a felismerés, hogy mennyire messze járok attól, hogy részese lehessek ennek az állapotnak. Újra és újra elcsodálkozom azon a találékonyságon, amit az ego képes feltálalni a számomra. Újra és újra képes velem elhitetni, hogy az életem és a beszédem az igazságot tükrözi.

Ahol vége van a szónak, ott kezdődik az igazság, mit beszéd meg nem szólaltathat.

Adakozás

Amikor adni tudok, akkor az jó érzéssel tölt el. Hálás vagyok, hogy adhatok.

Pedig ez így nincs rendben. Ha mindig csak adok, akkor egy idő után felborul a mérleg serpenyője. Ebben az esetben pedig semmi nem marad, amivel újra tölthetném a serpenyőt.

Amikor adok, akkor azt képzelem, hogy én milyen jó és önzetlen vagyok. Ez nem igaz, ez csak elfedi azt a hiányosságot, hogy fogalmam sincs arról, hogy milyen önző vagyok. Önző vagyok igen, hiszen a saját önzetlenségemben tetszelgek.

Eszembe sem jut az a másik, aki szintén szeretne adni talán éppen nekem, de mert én csak adni szeretek, így nem veszem észre, hogy mekkora örömet szereznék a másiknak azzal, ha elfogadnám tőle, amit ő ad nekem.

Aztán még ott van az a bizonyos mérleg is, ami egyre csak emelkedik az én "jóságom" révén. Vajon mit érezhet az a másik, aki azt látja, hogy ő akármit tesz a serpenyőjébe, az akkor is csak lefele húzza a serpenyőt? Hát persze hogy azt, hogy ő nem ér semmit.

Rosszabb napokon még az is megfordulhat az elmében, hogy én mindig csak adok, és nekem nem ad senki. Bizony nehéz is lehet ilyen gondolattal élni egy önző embernek, aki örökös hálát vár el azért, amit ő nagy jóságában szétoszt a világban.

Adni amit adhatok, és elfogadni, amit nekem tudnak adni, ez a kiegyensúlyozás művészete.

Bizalom
Hol kezdődik a bizalom?

Ott, hogy mennyire bízhatok meg másokban? Ott, hogy nem csapnak be? Ott, hogy nem lopnak meg?

Azt hiszem nem, nem itt rejlik az igazi bizalom forrása.
Az igazi bizalom amit látni illene, az bennem van. Bizalom abban, hogy amit teszek, az helyes. Lett-légyen annak bármilyen következménye is akár rám, akár másra nézve.

Bízni az ösztönökben, hogy jó úton vezetnek, ha én éppen megtorpanok és kétségbe esek.
Bízni egy ismeretlen igazságban, ahol csak a javamat akarja minden.
Bízni valamiben, amit még meghatározni sem tudok, csak tudom, hogy VAN.

És mindezt honnét tudom ilyen biztosan? Sehonnét. Csak azt tudom, ha megnézem a saját magamból eredeztetett bizalmatlanságom, akkor ilyen válaszokat kapok.

Számomra nagyon fontos a bizalom kérdése, illetve a bizalom megléte. Így korábban mindig mások bizalmát keresve és élvezve azt hittem, hogy ebben ki is egyezhetek magammal. :)

A felismerés, hogy ez csak a látszat, és hogy annyira de annyira messze állok attól a bizalomtól, amit eltakartam a felszínnel. Azt képzeltem, hogy megbízni másokban az maga a bizalom. Azért abban mindenképpen a segítségemre volt, hogy legalább a felszínen nem váltam bizalmatlanná. :)

Most úgy látom, hogy a bizalom egy olyan erő, ami csak a szeretetben él és bontogatja önmagát.
A szeretetben, ahol szintén nem a birtok viszonyt magába kebelező szeretetről beszélek, hanem valamiről, amit inkább szeretet élménynek szeretek nevezni.

Harmónia

Mi is a harmónia? Zene. Hangok együtthangzása.

"Zene füleimnek." Mondjuk sokszor. Miért is? Talán azért, mert olyat hallunk, ami kedves úgy a fülünknek mint szívünknek.

Számomra az egyik talán legnehezebb feladat, amit gyakorolhatok. Mivel úgy tanultam - és persze hajlamom is van hozzá -, hogy mindig mindent kritikus szemmel vizsgáljak.
Soha ne legyek elégedett azzal, amit látok, hallok. Folyton kételkedésre késztettek. A bizalmatlanság csírái lettek bennem elültetve.

Természetesen minden úgy van jól, ahogy van. Egyetlen egy dolog nincs rendben. Ha én vagyok az, aki folyton azt keresem, hogy mi nincs rendben? Ha folyton mindennek a fonákját nézem, ahelyett, hogy abban gyönyörködnék, ami elém tárul.

Harmónia! Még a szó is olyan amikor kiejtem, hogy valóban érzem a harmóniát benne.
Vajon miért így lett az ember "telepítve", hogy szétzúzza azt az együtthangzást, amivel sokkal boldogabb tudna lenni úgy maga, mint a környezete?

Megfigyelem sokszor, hogy milyen nehezen tudom kinyilvánítani a tetszésem olyankor, amikor arra érdemes valamivel találkozom. Viszont nagyon hamar hangot tudok adni a nemtetszésemnek.

Ugyanakkor szégyenlősen fogadom, ha engem ér valamiért dicséret, a kritikát pedig nehezményezem. Persze már sokat változott ez a felállás, de alapjaiban ott volt erősen az indulásomnál.

Amikor a bennem lévő hangok megtalálják a maguk harmóniáját, akkor a külső hangoknak nincs lehetőségük eljutni a szívig.

Vágy

Vágy vagy cél?

Nagyon sok vágyam maradt teljesítetlen. Hogy miért? Mert nem volt kellő bátorságom ahhoz, hogy szembeszegüljek a szülői akaratnak, vagy azért, mert arra figyeltem, hogy mi a környezetem véleménye.

Aztán eljutottam addig, hogy egykét vágyam beteljesülni látszott. Igen, csak látszott, ugyanis ahogy megtörtént a valóságban, már elvesztette a vágy azt a fájdalmas érzését, hogy ezt sem kaphattam meg.

Amikor megkaptam, azonnal kiderült róla, hogy nem is annyira érdekes számomra, mint volt a vágyálmomban, vagy éppen a kellő tehetségem nem volt meg adott esetben.

Így visszanézve sok energiát pazaroltam el a vágyak után való sóhajtozással.

Sajnálom azokat a gyerekeket, akik hasonlóan nem képesek megélni a kíváncsiságukat, hiszen minden kíváncsiság, aminek a mögöttesével nem ismerkedik meg az ember, elkíséri egész életében, amiből azt lehet gondolni, hogy nekem semmi sem sikerül, én mindig szerencsétlen vagyok. És mint minden, itt is folytatható a felsorolás. :)

A cél egészen más! Amikor célom van, azt képes vagyok végigvinni minden akadályon. Viszont elsőre nem mindig derül ki, hogy csak vágyom valaminek a megtételét, vagy a célommá nemesedik.

Amikor elindultam a szellemi utamon, férj uram - aki egyébként semmiben sem korlátozott - óva intett a nagy lelkesedéstől azzal a felkiáltással, hogy tudod, hogy először mindent milyen lelkesen fogadsz, aztán csalódsz!

Szerencsém volt, illetve van! Ez nem vágynak bizonyult, hanem nyílegyenesen repít a cél felé. :)

Az érzések csatamezején
Bástyát épít az öntudat

Az igazgyöngyöt óceán mélye rejti
Ki rátalál felismeri

Bőrét a kígyó leveti
Nem sajnálja a múltat

Az igazgyöngynek súlya van
A levetett ruha szétporlad

A csaták elmúlnak
S a bástyák leomlanak

Szavak

Megannyi szó, megannyi érzelem.

Amikor kigondoltam a címet, amiben az érzelem szónak adtam helyet, végig sem gondoltam, hogy ez a szó mennyi mindent mozgat. Most például arra gondolok, hogy vannak szavak, amik a jelentését tekintve elég egyértelműnek tűnnek, aztán kiderül, hogy mégsem.

Nekem ilyen szó volt a szolgálat, ami alatt tulajdonképpen szolgálót értettem, hiszen a családomban ezen volt a hangsúly ennek a szónak a kapcsán. Komoly "vitába" keveredtem, mire kiderült, hogy ez csak a bennem lévő érzelem hatása alatt formálódott - deformálódott? - kevésbé kívánatos értelmű jelentéssé.

Természetesen ez sok más szónál ugyanígy megtalálható aszerint, hogy éppen ki mondja, és éppen ki hallja?
Ha az ember nincs tisztában azzal, hogy a szavak akkor nyerik el értelmüket, ha nem fűz hozzá érzelmet, akkor úgy véli, hogy adott esetben a másik megbántotta őt, aki nem ugyanazt érti a szó mögöttes tartalmában.
Vagy egyszerűen nem érti meg az adott szövegnek az értelmét, mert éppen más tartalmat vél hozzá, azt, ami őbenne kialakult.

Ezért ebben a kérdésben is benne van az önismeret, hiszen ha tisztában vagyok a bennem lévő érzelmi viszonyulásnak, akkor veszem magamnak a bátorságot és kérdezek.
Kérdezek arról, hogy valójában mit is értsek a szó alatt, ami bennem "sértésként" vagy "bántásként" megjelent.

Ha jól végzem a dolgom, akkor ezzel eljuthatok egészen addig, amíg pontosan tudom, mikor figyeljek arra, hogy mi szól nekem abból, amit hallok.

Szemem nem lát
Gondolatok vakítanak
Nyelvem béna
Szavak némítanak

Hagyd hogy
Gondolatok nyissák fel szemed
Hagyd hogy
Szavak oldják meg nyelved

Művelője vagy
Termékeny talajnak
Táplálója vagy
Tüzek lángjának

Látója vagy
Láthatatlan gondolatoknak
Értője vagy
Érthető szavaknak

Látója vagy
Kimondatlan szavaknak
Értője vagy
Láthatatlan gondolatoknak

Lótusz

A lótusz virág jelentése: tisztaság, bölcsesség, termékenység, termékenyítő erő, a nemi jelkép rendszerben az isteni anyaméhet szimbolizálja, egyben megtestesíti az isteni születést...

Érdekes, ahogy az ősi szimbólumok megjelenítik azokat a szellemi javakat, amiket az ember a mostani "tudása" szerint tudományosan szeretne bebizonyítani.

Mit tudhat a tudomány bebizonyítani, ami a természetben még nincs jelen? :)

Az ember sokkal korábban kezdődött a földön, mint a tudomány. Amikor még együtt élt a természettel, akkor volt ideje megfigyelni, ami számára fontos volt ahhoz, hogy tudja biztosítani az életét.

De ugyanakkor az ismeretlen is nagyon érdekelte, így elkezdte azt fürkészni. Nem akart semmit semmibe belemagyarázni, csupán a csendes megfigyelő módjára feltérképezni a jelenségeket.

Amikor valamit nem értek, akkor legtöbbször a természet megadja a választ, ha elég nyitott vagyok észrevenni és természetesen elfogadni. Amikor már belemagyarázni kell valamit, ami tudományosan be van bizonyítva, akkor az már nem természetes, hanem emberi.

És mit tudhat az ember arról a természetről tudományosan, amit szétboncol apró darabokra?

Fel lehet ismerni egy molekulát egy mozdonyban?
Elméletileg igen.
És fel lehet ismerni a molekulában a mozdonyt?
Elméletileg igen.
De ettől még senki nem nézi meg, hogy valóban ven-e molekula egy mozdonyban, és amikor utazunk, nem igazán érdekel bennünket, hogy a mozdony milyen molekuláris állapotában.

Petőfi Sándor után szabadon, habár fölűl az ember, s alúl a víznek árja, azért a víz az úr!

Ebben meg is állapodhatok magammal, így továbbra is figyelem a természetet, és remélem elég nyitott állapotba helyezem magam ahhoz, hogy a kérdéseimre kapott válaszokat meg is értsem "tudományosan" vagy "tudomány" nélkül. :)

Levél

Néha úgy írnék levelet. Írnék olyankor, amikor örömöm van. Írnék olyankor, amikor szomorú vagyok. Írnék olyankor, amikor dühös vagyok.

Aztán van, hogy megírok egy piszkozatot, és ebben meg is nyugszom. Kiadom magamból azokat az érzelmeket, amikkel felborzoltam a hangulatom.

Talán hasonló ahhoz, amikor kibeszélhetem magamból, bár az írás annyival jobb, hogy ezt magamnak írom, így nem kívülről várok semmiféle megerősítést. Ebben a formában jobban beleláthatok a mozgató rugóimba, hiszen ott van előttem, újra olvashatom, míg a szó elszáll, pár pillanat múlva már tán nem is emlékszem, hogy miket voltam képes kimondani. :)

Mindenképpen segítség abban, hogy jobban megismerjem a saját érzelmeim hogyan képesek reagálásra késztetni adott szituációban.
Szeretem, amikor változást tapasztalok, amikor valamiről belátom, hogy ezt legközelebb másképpen fogom kezelni.

De ez nem egyenlő azzal természetesen, hogy meghasonlok mások elvárásaival szemben valamilyen vélt vagy valós érdekért.

Ha az emberi lény nem képes a saját érzelmei mozgását megérteni, akkor támaszt keres, talán más megoldja helyette.
Az ilyen viselkedési formában egyen típussá lehet válni, ahol megszűnik az egyediség.

Jómagam szeretek a magam ura lenni lett légyen az akár kellemes vagy kellemetlen,
akár a saját számomra, akár más számára.

Életfa

Ezt az elnevezést természetesen csupán jelképesen értelmezem életfának.

Ezen a képen keresztül próbálom megérteni, hogy mennyiféle képpen lehet látni valamit, ami a szemem elé kerül.
Mókásnak tartom, hogy egy ugyanazon dologról mennyiféleképpen lehet tudomást venni. Bár amikor a vélemények ezen egy dologról ütköznek azok már nem ennyire mókásak.

Igen, valamikor magam is nagyon egyszerű gondolatokkal éltem az életet. Ez nagyon kényelmes volt, hiszen nem kellett semmi újat megértenem, nem kellett semmi újjal megismerkednem.
És! Ami a legkényelmesebb volt, bármi történt, azt nyugodtan "rákenhettem" arra, hogy hát ilyen az én életem.

Hát nem ilyen! Ma már nagy megelégedéssel tölt el, hogy képes vagyok beilleszkedni abba a folyamatba, amivel nap mint nap összehoz a sorsom, ami mint ismeretes, a saját cselekedeteim következményeként jelenik meg előttem.

Viszont ezzel együtt megjelent bennem az az igény is, hogy azt, amit én már ismerek, azt másokkal is megismertessem. Viszont ha ez nem sikerül, akkor képes vagyok tovább lépni, de azért ott van bennem egyfajta szomorúság.

Hogy miért is vagyok szomorú? Talán azért, mert nem tudom még, hogy miért nem sikerül másokban felkelteni az érdeklődést új dolgok iránt. Nagyon valószínű, hogy még magam sem jutottam el arra a pontra, ahol ez az én feladatom részét képezné.

Így egyenlőre az marad, hogy nézzem magam az elém tartott tükörben. :)

Életek évein át
Éltem a világtalanok világát

Gyűjtöttem sok tapasztalatot
Miről azt hittem fájdalom volt

De az idő során
A fájdalom túllép önmagán

Szeretném eldalolni örömöm
De nem kér belőle senki sem

Folyó medre átvágja a sziklát
Hol a víz megtalálja útját

Vulkán kitörése mutatja
Föld belseje mit tartogat

Csak az ember annyira ostoba
Hogy úgy véli, néki nem kell munkálkodnia

Valódi vagy hamis?

Meg lehet erről a képről mondani, hogy valódi vagy csupán kitalált?
Igen, lehet mondani, hogy csupán kitaláció, de ez még nem bizonyosság arra, hogy a valóságban ne lehetne egy valódi hely, ahol ez a kép maga a valóság.

Az emberi szem megkapta azt a lehetőséget, hogy befogadja a természet sokszínűségét.
De mi történik, ha az a szem csak a csőlátásra rendezkedik be? Akkor bizony az történik, hogy az elme is követi az elé tárt lehetőségek csökevényes megítélését.

Elgondolkodtató, hogy a világunkban minden létező, ami megnyilvánul, annyi féle ahány.
Ahogy nézem a fák leveleit, nincs két egyforma. Tovább megyek. Mennyi különféle fa él, mennyi virág? A növények tobzódnak a lehetőségekben.

Az állatoknál ugyancsak. Az apró rovaroktól a legvadabb ragadozókig. Mind-mind különböző még a saját fajtáikon belül is.

Akkor miért képzeli azt az ember, hogy neki egységet kéne alkotnia bárkivel is?
Nem kell egységet alkotnia senkivel, csupán saját magával. Ha erre képes, akkor de csakis akkor megérti, hogy a világ mennyire sok színű. Hogy egy levél a fán soha nem fogja elvárni a többi levéltől, hogy ugyanolyan legyen, mint ő maga.

Az ember a látás mellé megkapta a lehetőséget, hogy tudja magát alakítani.
De amikor ellenállok valami új lehetőségnek, akkor ellenállok annak is, hogy megismerjem azt, aki én vagyok.
A születésemmel megkaptam a jogot az élethez, amivel együtt jár a változás. Ha nem vagyok képes változni, akkor gyakorlatilag felülbírálom a természet törvényét.

Amikor a saját életemet gátolom a fejlődésben, akkor a legegyértelműbb természeti törvénynek, az életnek állok ellen. És mint tudjuk, a természetben ha valami ellenáll, azzal a természet nem bánik kesztyűs kézzel.

Igazság

Egy csodálatosan megalkotott szó. :) iga - igaz - gaz - gazság

Melyik fedi az Igazságot?

És mint minden szó, ez sem tartalmaz mást, mint véleményeket az igazságról. Az én véleményem az igazságról nem egyezik azzal, amit a törvény mond ki igazságnak.

Miért? Azért, mert annak a törvénynek, amit ember alkot, annak nem lehet egyértelmű jelentése. Az ember a maga képére formál mindent. Még Istent is.

Milyen törvény az, ahol az embert el kell ítélni? Milyen törvény az, ahol aszerint van valakinek igazsága, hogy milyen hatásos védő beszédet tud előadni? Milyen törvény az, ahol a pénznek mint anyagnak van hatalma?

Csupán egyetlen igazságot szabadna követni, ami nem más, mint az élet igazsága.
Ezt az igazságot kapja minden ember. Hogy jön ahhoz egy másik ember, hogy azt felülbírálja?

Hogy adhatja az ember ítéletét bárkire, aki olyat tesz, amivel nem ért egyet? Csak úgy, hogy magában is ott van az elítélendő egy másik ember által.

Nos ez az én meglátásom az igazságról.
Igen, tudom, hogy ezzel saját magam felett mondtam ítéletet, de most még így látom, még nincs kendő a szememen, hogy tisztán láthassam az Igazságot.

Arany sárkány
Lehelete: fényoszlop, olvadt arany sugár

Oly korban éltem én e földön... Radnóti Miklós után szabadon arról a korról, amiben most én élek.
A saját életemben nehezen tudom összeegyeztetni a szellem és az anyag harmóniáját. Hoztam magammal egy "képletet", ami arra vezet, hogy értsem meg, és oldjam meg az anyag értelmét, de ugyanakkor ezt az értelmet a szellem szintjére hozzam fel.

Ehhez a feladathoz kaptam meg ezt a mai kort, amiben az anyag vált az istenné, ami természetesen rám is hatással van. Ez azért is jelent számomra gondot, mert tudom, hogy feladatom pontosan az anyaghoz kapcsolódik, de mert a szellemi utam is irányít, ezért jelenleg úgy látom, hogy az anyag ellen dolgozom.

Szabad és rakoncátlan szellemem annyira háborog azon a mai kor emberén, aki magam is vagyok, hogy nem kapom meg általa a támogatást ahhoz, hogy arannyá változhasson általam az ötvözet. :)

Sokat foglalkoztam és foglalkozom azzal, hogy az ellenállásban elvesztegetem az energiát, és mégis újra és újra ezzel találom magam szembe. Volt idő, amikor csak az anyagi világ létezett a számomra. A szellemi értékeket nem volt módom megismerni. Aztán amikor változott a világomban az értékrend, akkor pedig csak a szellemi értékekre irányult a teljes figyelmem.

Most ezt az ellenállást igyekszem segítségemmé szelídíteni, hogy képessé váljak megítélni a helyes arányokat és azok hasznos alkalmazását.

Őszinteség

Az emberek folyamatosan az őszinteségre vágynak. De mi is az őszinteség?
Az őszinteség egy nagy bugyor, amibe sok mindent be lehet tenni. Olyat mint igazság, hitelesség, szeretettel vagy éppen gyűlölettel fűszerezett vélemény, és kinek-kinek kedve szerinti folytatás.

Akkor most boncolgatom egy kicsit, hogy én mit és hogyan látok ebben az annyira vágyott őszinteségben? Nálam az első helyet az igazság foglalja el. Kinek az igazsága? Természetesen az enyém! :))

Születésemnél fogva a természet nagyon szókimondó embernek teremtett, amit ki is használtam elég "tüzesen". :) Aztán egyszer csak belenéztem saját tükrömbe, és amit ott láttam, az mély nyomott hagyott az életemben.

Ugyanis a saját tükröm azt mondta nekem, hogy hazudok én magamnak rendesen. Nehéz volt elfogadnom tényként, hogy nincs mindig mindenben igazam, csupán úgy tűnik, csupán ha úgy képzelem.

Másoktól őszinteséget elvárni teljesen felesleges vágyakozás. Ha másoktól várok őszinteséget, akkor elsősorban meg kell tudnom teremteni a saját magam felé gyakorolt őszinteséget. Amikor már magamhoz őszinte vagyok, akkor megélem azt, hogy teljesen mindegy, hogy utána valaki őszinte hozzám vagy éppen kedve szerint színezi ki a történéseket.

Sőt a legcsodálatosabb eredmény, hogy akkor már eljutok oda, hogy bárki bármivel - úgy mond - szeretne megbántani, már nem tud, hiszen magam vagyok a magam "bírája". Kid tud nekem akkor már olyat mondani, amit én magam ne ismernék magamban?

Amikor pedig valamit megismerek, elveszti azt a hatalmat felettem, hogy féljem a megismerését.

Talán még ide kívánkozik, az is, ha másoktól megkapom az "őszinte" megnyilvánulást, azt körbeforgatom, mint egy kritálygömböt, kinézem magamnak azt, amivel gyarapíthatom magam, amivel több lehetek, és azt megtartom.

Őszintébb magamhoz csak így lehetek.