Azonosság
Vagy különbözőség?

Érdekes dolog történt meg nemrég. :)
Valaki ajánlotta olvasásra ezt a blogot másoknak. Az ajánlás jól sikerült, így rá is klikkelt, aki éppen olvasta.

Aztán jött számomra a feketeleves. Véleményeztek. Úgy, hogy nem tudták, hogy én volnék a blog gazdája.
Első nekifutásra a képek voltak, miket ízléstelennek véltek. (ráadásul még rosszul is lett megnézve, ami egy felületes megfigyelésre utal)
Második nekifutásra egyetlen egy mondat, ami ki lett ragadva egy szövegkörnyezetből. Persze ez sem a tetszése miatt. (tehát olvasásra sem lett méltatva, csak bírálatra)

Nos akkor most milyennek is kéne lennie egy embernek?
Vállalja azt, hogy neki különbözik az ízlése másoktól, vagy vállalja fel, hogy azokkal legyen egy véleményen, akik bírálták?

Azt hiszem ezt még kérdés szintjén is felesleges feltennem. :)
A képek, amiket hozok a blogba, mindig az akkori elképzelésemet vetítik ki az adott íráshoz.
A kép olyan amilyen, és ha valaki végiggondolja, akkor elég merész kijelentés az, hogy ez egy ízlést takar.
Ettől függetlenül felvállalom, ha ilyen az ízlés fogalma, akkor nekem ilyen az ízlésem, mint ami a képeken látható. :)

Mindig mindenki más akar lenni, ugyanakkor állandóan másokat bírálnak olyanért, ami a bírálónak éppen nem felel meg bármilyen szempontok alapján.

Akkor hát milyennek is kéne lennie egy embernek?
Azonosnak? Különbözőnek?
Vagy éppen a képen látható gyémántnak, ami többek közt a színek összességét is magában hordja, és a megfelelő "megvilágításban" meg is mutatja?

Én mindenképpen az szeretnék lenni, aki vállalja azt, aki, ami, és ne kelljen fejet hajtania, ha éppen más másképpen vélekedik.
Az, hogy ember vagyok, az még nem jelenti azt, hogy más emberhez hasonlónak kell lennem.
Számomra az is pont elég lenne, ha magamhoz hasonlónak tudnék lenni. :))

Ha ítéleted van rólam
Nézd meg magad jobban

Ha ítéletem van rólad
Megnézem magam jobban

Ha véleményed van rólam
Biztatlak mond el

Ha véleményem van rólad
Bátran viseld el

Formálódásunkban
Rombolnak az ítéletek

Formálódásunkban
Segítenek vélemények.

Vélemény
Avagy inkább eltorzult rágalmazás?

Spirituális tanítóimtól azt tanultam, ha valakinek véleménye van rólam, akkor arra oda kell figyelni, hiszen ha ő így látja, akkor annak bizony ott van alapja, tehát meg kell vizsgálni, hogy egy másik ember miért lát engem úgy, ahogy éppen lát?

Ezt nagyon igyekszem betartani, és azóta is gyakran teszem az ellenőrző körutamat vélemények hatására.

Van viszont valami, ami nem stimmel ezzel kapcsolatban.
Ez pedig az az eset, amikor valaki a semmiből mégis előrángat mindenféle "véleményt" rólam mint kész tényt.
Nos ezt nevezem én rágalmazásnak vélemény helyett.

Viszont az ilyen vélemény / rágalmazás hihetetlenül fájó tud lenni.
Hogy miért? Talán pont az igazságtalansága által?
Azt hiszem nem.
Vagy tán azért, mert nem tettem olyat, amiért így kellene valakinek hozzám viszonyulnia?
Jézusom! Fogalmam sincs!
Csak azt tudom, hogy nagyon fáj!!!

Amire egy ilyen eset által ráeszméltem, már az is tanulság a számomra, hogy nem féltetlenül rólam nyilvánítja ki a véleményét, nem kell feltétlen igazságalapjának lenni az ilyen sértésnek szánt megnyilvánulásnak.
Ilyenkor éppen a másik ember fájdalma ordít ki abból, amit felém közvetít.
Az önmaga által nem ismert tulajdonságait hordja a lábaim elé mint áldozatot.

Na de ezzel nekem mit kéne kezdenem? Erre viszont újabb válasz vár, amit szintén nem tudok.
Csak azt tudom, hogy menekülök az olyan ember közeléből, akinek ekkora fájdalma van, és azt képzeli, ha másokat a sárba döngöl, akkor ő azáltal több és értékesebb emberré válik.

Lassan kialakul az elképzelésem ezzel kapcsolatban, és sajnos nem igazán tetszik, amire figyelmeztet.
Mégpedig arra, hogy a bennem lévő fájdalmat visszhangozza számomra.

És hogy miért nem tetszik? Talán mert számomra ismeretlen ennek a fájdalomnak az eredete.

Manipuláció
Avagy idegen akarat általam való végrehajtása

Vannak tulajdonságok, amiket ugyan észreveszek másokban, de valahogy nem zavar.
Amikor ilyet felfedezek, akkor meglepődök, hogy miért van bennem ekkor egyetértés, hiszen alapból hadakozok minden "manipuláció" ellen?
Valójában rá kellett jönnöm, hogy igen, bennem is ott van a készség erre a remek emberi vívmányra. :)

Igen, igen, nem vagyok mentes attól, ha valamit el akarok érni, akkor megragadok alkalmakat arra, hogy embereket manipuláljak azért, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy az nekem tetszene.

Ezt korábban nagyon tudatosan cselekedtem. :) Mármint abban voltam tudatos, hogy tudtam, hogy mit akarok elérni bizonyos esetekben, és ahhoz felhasználtam a környezetem "segítségét". (Persze ezt csak én nevezem segítségnek, hiszen erre senkit nem kértem meg. ;))

A tudatosság fogalma mára erősen átalakult, így most másképpen látom korábbi önmagam, de attól még nem vethetem le akkori késztetéseim, és az eredmény érdekében elkövetett apró kis trükkjeim.

Azt gondolom, hogy még mindig használom ezt a tulajdonságom, viszont nagy a különbség azzal, hogy már nem én akarom a dolgok menetét irányítani, csak egy kicsit besegítek. :))
Na jó, komolyra fordítva a szót, valójában ma már nem keresem azokat az alkalmakat, lehetőségeket, hogy ilyen módszerrel irányítsam a történéseket az életemben.

Hagyom, hogy úgy alakuljon minden, ahogy alakulni akar, így sokkal könnyebb "irányítani" azt a kevés történést, amivel még találkozom. :)
Mert ha én nem vagyok ott az akaratommal, akkor valahogy a történések is mennek a maguk útján, azaz problémamentesen.

Határozottság
Ami talán nem is határozottság.

Születésem óta a határozottság nyomása alatt élek. Na nem a sajátom, hanem első nekifutásra szülői, aztán a példán felbuzdulva mások is alkalmazták velem szemben.

Mivel a határozottságot már az anyatejjel magamba szívtam, így ezzel soha nem volt gondom. Hittem én. :)
Pontosabban azt hittem, hogy én egy határozott ember vagyok. És soha nem értettem meg, hogy miért nem vagyok képes érvényesíteni a mondandóm egy beszélgetésben?

Amikor valakivel olyan téma került terítékre, ahol a másikkal végképp nem értettem egyet, képtelen voltam végigvinni a saját véleményem, mert mint gyermek azt is megtanultam, ha valaki határozott velem szemben, ott nekem engednem kell. Ebből aztán szépen ki is alakult a megfutamodás, amit makacssággal lepleztem.

Hát igen, mint minden, a határozottság is csak egy álca volt, amit eltanultam használni, de mert nem a saját jellememből fakadó határozottság volt, éppen ezért rendre kudarcot is vallottam vele.

Így aztán meg kellett tanulnom, hogy ki kell állnom a saját igazam mellett, nem csak mutatnom kell, hogy én milyen egy magabiztos személy vagyok üres frázisokkal.

Persze mint mindent, amit felfedezek magamban, ezt is gyakorolnom kell, míg megérzem azt a fajta erőt, amivel nyugodtan felvállalhatom, hogy igen, nekem is megvan a saját véleményem, és ha a vitapartner nem tud ésszerűbb magyarázatot a sajátomnál, akkor ne kelljen meghajolnom a másik határozottsága előtt.

Tulajdonképpen önmagam elismerése, ha képes vagyok felvállalni azt a véleményt, amit én képviselek.
Természetesen ebben a felvállalásban nem játszhat szerepet olyan ellenérv, mint a : makacsság; akkor is nekem van igazam hozzáállás; agresszív védekezés vagy éppen támadás.

Le kell rombolnom önmagam
Hogy felépítsem önbizalmam
Gyenge szárnyaim melengetem
Napnak fényét keresem

Maradásra kérem
De zálogot nem ígérek
Lelkemben a hely fenntartva
Ideje hogy elfogadja

Harcos énem nem érti
Önbizalmam mi sérti
Bandukolok nyomában
Vagy bandukol a nyomomban?

A kérdés egyre megy
Felszín alatt a mély
S a felszínt hiába kémlelem
A választ a mélység adja meg

Vergődés
Avagy a múlt csapdája.

Számtalanszor cselekszem úgy, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy tulajdonképpen miért is így vagy úgy cselekszem.
Visszakanyarodva az előtte lévő témához, rá kellett jönnöm, hogy a múlt berögzült emléke az, amivel dolgoznom kell.

Hihetetlen, hogy az ember bármennyi évet is él le, mindig van olyan feldolgozni való téma, ami visszavisz a gyermekkorba.

Szüleim gyakran voltak külön véleményen, és sajnos sok olyan téma volt köztük, ami akár heves vitához is vezetett.
Én ezt tanultam, tehát eszerint is működtem, amikor vitára került a sor köztem és mások között.
Viszont mostanra már másképpen élem az életem, és nem értettem, hogy miért kerülöm a vitás helyzeteket, mikor úgy tudtam, hogy nem vagyok konfliktus kerülő. :)

Előkerült a gyermek, aki ezeket a helyzeteket átélte, és most megmutatja számomra, hogy miként éltem meg a látszat ellenére, ami belőlem egy harcias amazont csinált.
Talán pontosabban fogalmazva ezek a konfliktusok tereltek ilyen mederbe védekezés gyanánt.

A múlttal nem lehet csak úgy egyszerűen elbánni.
A múlt utánam nyúl, ha nem oldom fel a kötelékeit, amivel magamhoz kötöttem őket.

Nagyon jó érzés, hogy képes vagyok már ennyire tudatos lenni arra, hogy miért működök adott esetben úgy, ahogy, és erre sikerül rálátnom.

Alkalmazkodás
Vagy legalább remény afelé.

Nekem nem egyszerű az alkalmazkodásról írni, hiszen én nem tartozom azon személyek közé, akik ezt profin művelik. Sajnos a diplomáciai képesítésem nem jött velem e földi létbe. :)
Viszont azt kell megtapasztalnom életem ezen szakaszában, hogy én, aki valamikor nagyon is benne voltam mindennemű konfliktusban, most egyszerűen menekülök olyan helyzetekből, ahol utolérhet a konfliktus halvány szellőcskéje is akár.

Ami viszont érdekes, az az, hogy rendre kapok olyan helyzeteket, ahol szívem szerint jól odacsapnék az asztalra, hogy vedd már észre - mármint a másik ;) - amit velem vagy éppen mással teszel.
Ebben az az érdekes, ha csak mint külső szemlélő vagyok jelen egy véget nemérő vitában, még akkor is menekülőre fogom a dolgot.

Szóval el kellett rajta meditálnom, hogy akkor most engem ez mennyiben is érint, hiszen érzelem szintjén nagyon is ott vagyok, nagyon is benne vagyok egy adott szituban, azaz nem vagyok képes függetleníteni magam az érzelmeimtől.

Talán számomra az a legfájóbb, ha a szeretteim körében adódik ilyen helyzet. Azonnal ott van a legnagyobb miért.
Miért bántja valaki azt a személyt, akit szeret?
Miért tud idegenekhez folyamatosan alkalmazkodni?

Aztán van olyan, amikor engem talál meg valaki a saját sérelmeivel, engem használ fel célpontnak.
No ezt sem értem, bár azt azért nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy ami velem, körülöttem történik, arra szükségem van, és igen, azt meg kell élnem ahhoz, hogy leszűrjem és feloldjam az adott jelenethez való görcsömet.

Persze először jön a nagy világfájdalom magam fölött, aztán magam is vetítem, hogy á, nem is az én problémám. De a végtelenségig nem húzhatom a felismerést, a rálátást a saját életemben jelenlévő problémára.

És bizony, bizony ha van elég merszem, akkor a bányászati részlegem jó munkát tud végezni, még ha ehhez arra van szükségem, hogy külső segítséggel találjam meg a bennem rejtőzködő sérelmeket.

Igazából nem is ezt a témát akartam feszegetni, de úgy tűnik ha én nem vagyok benne a dologban, akkor jobban tudom, hogy mire van szükségem. :)) Ez az alkalmazkodás? ;)

Lelki élet
Avagy lelki teher?

Oly sokszor lehet hallani, hogy van, aki lelki sérülésekkel él, és nem találja meg a helyét a világban.
Aztán van az ellentettje, aki mindezen lelki terhek nélkül képes élni az életét.

Elég furcsán van megalkotva az ember, amikor nézőpontok szerint vélekedik.
Amikor másról van szó, akkor túl gyorsan arra a megállapításra jut, hogy a másik embernek semmi gondja.
Amikor pedig önmagáról alkot keservet, akkor ott természetes, hogy az ő gondja a legnagyobb.

És igen, ez így is van. Mindenkinek a saját gondja a legnagyobb.
Éppen ezért amikor arra gondolok, hogy milyen jó lenne ennek vagy annak az embernek a bőrében lenni, ezzel együtt azt is képzelem, hogy a másiknak milyen jó, hogy neki milyen könnyű.

Csak közben elfelejtem, hogy nem lehet egy másik ember bőrébe bújni, ahogy a kígyó sem tud visszabújni még a saját levetett bőrébe sem.

Ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogy milyen gondokkal küzdök, azt először is meg kell ismernem.
Ha mindig csak arra figyelek, hogy mások mit és hogyan csinálnak, abból tanulni nem lehet, csak sóvárogni valami más után, ami nekem nem jutott osztályrészemül.

Na de hogy juthatna nekem más, amikor nekem pontosan azt kell követnem, amire "szerződtem" magammal erre az életre vonatkozó feladatokra.
Viszont ha már szerződtem, akkor azt be is kéne tartanom. Hogy okolhatnék bárkit azért, amit nem tartok be a magam szabályaiból?

Mondjuk okolhatom a szüleim, okolhatom a családom tágabb értelemben, okolhatom a szomszédot, okolhatom a társadalmi szokásokat, elvárásokat, és még ki tudja mennyi mindent, de attól én még nem fogok boldogságban úszni.

Sőt okolhatom a másik embert csupán azért is, mert az ő nyomorúságát nem látom elég nyomorúságnak, hiszen a magamét mindenképpen fölé kell helyeznem.
Mert ugye mindenkinek a saját nyomorúsága a legnagyobb.

De meg kell látni, hogy attól, hogy másokat okolok, vagy éppen mások problémáját lekicsinylem, attól még a sajátom vidáman mellém szegődik, és nem is válik meg tőlem, hiszen nem adok neki okot a távozásra.

Amikor az én problémámmal képes vagyok azonosulni, akkor már arra is képessé válok, hogy a másét sem fogom semmiségnek kezelni. Sőt, talán még a megértés képességére is szert tehetek ilyetén módon.

Tudás

Tudás, avagy az információk halmaza.

Nem, nem én vagyok a képen. :) Én nőből vagyok. ;)

Szeretem magamban összefoglalni, meghatározni időnként amit tanultam az évek során. Pontosabban szeretem, ha a magam maghatározásait magam határozom meg.
De kölcsönve(i)hető. :)

A képen jól látható, hogy egy emberi fejben mennyi "szemét" halmozódik fel. És amikor keresni kell valamit, akkor lehet, hogy mindent ki kell dobálni, hogy rátaláljon a megfelelő "tudásra".
Namármost ezt a tudást szeretem információnak nevezni, ilyen értelemben az emberi agy az információk tárháza.

No de akkor egyáltalán mit nevezhetek tudásnak?
Mindenképpen a szellemi termékek eredményét, azokat, amiket a saját tapasztalataim alapján képes vagyok a magam szolgálatába állítani.
A tudást, amit az oskolában oly nagy igyekezettel tömörítettek a buksiba, no annak a tartalomjegyzéke mára elég hiányos, sőt mondhatom nyugodtan azt is, hogy felesleges.
Van viszont a tudás, amit magam szereztem meg a magam életén keresztül, és az a tudás már egy gazdag, bármikor mozgósítható tudássá gyarapodott.

Számomra fontos, hogy melyik tudással akarom gyarapítani magam?
Azt gondolom, hogy az információ áradattal semmire sem megyek, hiszen abból csupán apró szeletkéket vagyok képes megérteni, felfogni, és tán még kevésbé alkalmazni.
Azt a tudást viszont, amit magam gyűjtögettem - hasznos méhecske módjára magamnak-, na azt már biztonságos talajnak érzem.

Biztonságos talajnak arra, ha az életemben megjelennek a változások, akkor biztos tudással legyek képes meghozni a változással járó döntéseket.
Változások mindig vannak, tehát döntéseknek is mindig lennie kell. De ha a tudásom hiányos arra vonatkozóan, hogy adott helyzetben milyen döntést hozzak, akkor elveszhetek, és a döntéseim következményeit szenvedhetem.

A tudás, amit bírok, egyértelműen a saját tudásom, de ugyanígy mindenkinek van saját tudása, amit nem érdemes versenyre hívni, hisz ez nem verseny, ez maga az élet.

Szeretlek!

Írta valaki a képre, mert nem volt benne biztos, hogy érthető. :)

Nos azt gondolom, valóban nehéz elhinni, hogy egy tigris azt fejezi ki, hogy ő "csak szeretlek" felkiáltással élne, amikor bekapja áldozatát.

De ettől még kizárni sem lehet, hogy bizony bizony, egy tigrisben is ott bujkálnak ama bizonyos érzelmek.
Na jó, most egy kicsit elvonatkoztatok, mert közben inkább az emberi fajra asszociálok. ;)

Az természetes, hogy mindig arról írok éppen, ami akkor és ott foglalkoztat, amikor írásra adom a kiskacsóm. Most éppen az, hogy mennyire nem vagyunk képesek odafigyelni adott esetben arra a gyönyörű rózsaszálra, mert csak a nagy sárga-fekete csíkos tigrist látjuk. Na jól van, nem bánom: látom.

Egy állandó jelenségként tapasztalom, hogy mennyire "kifinomultan" kellene kommunikálnom ahhoz, hogy láthatóvá tegyem a rózsaszálat.
Hát nem, erre nem vagyok képes. Sőt! Még azt is be kell vallanom magamnak, hogy szeretem a tigris szerepét játszani. Csak azért játszani, mert arról fogalmam sincs, hogy vaj' magam is tigris vagyok, vagy csak - rosszabbik esetben - csupán vélem. Gyanúm, hogy csak vélem, hisz ezt nagyban befolyásolják a visszajelzések.

A visszajelzések olyanoktól, akik még azt sem tudják, hogy magukról mit gondoljanak, magukból mit ismertek meg, de másokat tökéletesen tudnak véleményezni.
Namármost ilyenkor egy kicsit elgyengülök, és rombolom magamról az addig megismert képet.

Mekkora ostobaság, amit elkövethetek magam ellen, hogy arra figyelek, hogy mások hogyan is ítélnek meg. Ki az, aki beleláthat a tigris szemébe, ha még a rózsát sem veszi észre, ami mint látható, közelebb van?

Be kell látnom, hogy akárhogy is elgyengülök, akkor is csak és kizárólag arra hallgathatok, hogy nekem mi van rendben.
Hiszen az, aki engem véleményez, ő is csak a saját véleményét akarja mindenáron rám erőltetni, miközben adott esetben hadakozik az én véleményem ellen.

Aki már tudja, hogy a véleményekből mit és hogyan tud a maga javára hasznosítani, az már azt is tudja, hogy igen, a tigris valóban tud "felirat" nélkül is szeretni. :)

Emlékezés
Bátyámra, aki ezt a verset utolsó lélekzetével elküldte számomra.

A szikrázó nap meleg fényt ad
A szíved dobbanása néma kéjt ad
Végtelen az élet óceánja
Vágyaidnak nincsen láthatára

Beborul a kék ég odafönn
Kinyílik a szíved a földön
Tested bársony kaftán takarja
De lelkednek kell az új gúnya

Vidám színek harmóniája
Ráláthatsz a végtelen óceánra
Mit adnál az életedért
Mit halhatatlan lelkedért

Bátorságból teszel próbát
Mikor kinyitod szíved kapuját
Vágyaidnak mohósága
Rátalál a némaságra

Lélekzet

Az első és az utolsó közt az élet.

Érdekes megfigyelni a természetet, ahogy megy a maga rendje szerint.
Beszélni ugyan nem beszélnek a növények, de mégis élnek.
Beszélni nem beszélnek a kövek, de mintha mégis lélegeznének.

Állat és növény és az univerzumban fellelhető mindennemű jelenség tudja és teszi a maga dolgát nap mint nap.

És az ember? Hááát, ott vannak már bizony kétségek.
Na nem abban, hogy mi az ember dolga, hanem abban, hogy az ember tudja-e a maga dolgát?
Tudja-e, hogy nem mások elvárásának kéne megfelelni és aszerint működtetni a saját életét, hanem megkeresni és megérteni a saját mozgatórugókat.

Azt mondják a tanítók, hogy az embernek feladatai vannak az életben, és ez egyénre szabott.
Sajnos én még a mai napig sem tudom, hogy mi a feladatom. Pontosabban azt tudom, vagy vélem tudni, hogy mi kellene, hogy legyen. De mégsem teszem.

Igyekszem nap mint nap megérteni a nem akarásomban megbúvó félelmet, de eddig még csak a félelmet ismerem.

De az is lehet, hogy valami egészen más a feladatom, mint amit ismerni vélek, és lehet, hogy éppen azt teszem nap mint nap anélkül, hogy felismerném.

Igen, azt hiszem ebben több igazság van. Nap mint nap teszem, ami elém kerül.
Nap mint nap csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a lélekzetem továbbra is az élet jelenlétét adja a számomra.

Bizalom

Egy szó, ami talán be sem határolható.

Egy cinege, ahogy még sosem láthattam ilyen megközelítésben.
Szoktam figyelni őket az ablakon keresztül, és még ha a lakásban mozgok, akkor is elreppenek.

Szóval a bizalom most úgy merült fel bennem, hogy az ember és állat között melyik fél az, amelyik jobban megbízik a másikban?
De tán a kérdést másképpen kell feltennem. Hogyan létezik az, hogy egy ember és egy állat jobban megbízik egymásban, mint egy ember egy másik emberben?

Ma már sok állatot tartunk otthon mint házi kedvencet, de ott vannak még a lovak is pl.
Minden állattal ki lehet alakítani egy olyan kapcsolatot az embernek, ahol a két fél pontosan érzi, hogy megbízhat a másikban.

Ugyanakkor a mostani világunkban ez a megbízom a másikban rendesen kezdi elveszteni a hitelét.
Hogy én hol vagyok ebben, most még nem tudom, mert csak azt látom, hogy van ilyen jelenség, de a saját életemben nem érzem, hogy a kétségeim közt jelen lenne.

Talán abban vagyok érintett, hogy amikor mondok valamit, akkor azt tapasztalom, hogy a visszajelzésben megkérdőjeleződik a jószándékom jelenléte.
Ugyanakkor amikor állatokról van szó - nálam leginkább kutyákról -, ott fel sem merül a kutyában, hogy rossz szándékkal közelednék hozzá. Éppen ezért szinte minden kutyával jó barátságot vagyok képes fenntartani.

Most az kell mondanom, hogy bennem van az a fajta visszatartó energia, amivel hárítom a bizalom meglétét.
Ugyanakkor mégsem ezt gondolom.

Viszont ha tovább akarok jutni ezen a próbaúton, akkor be kell látnom, hogy mint minden, a bizalom is bennem indul el, és én vagyok az, aki képes kell legyek ennek a fajta energiának kellő megalapozást biztosítani.

Talán elsőként azt érdemes felismerni, hogy a kételkedésben rejlik a bizalmatlanság.
Másodszor pedig azt, hogy a másik ember ugyanúgy igyekszik a bizalom határát kiszélesíteni.

Hogy miért marad el mégis a siker? Hát ez az, amire még nem tudom, vagy nem merem meghallani a választ. :)

Szeretetnap

Nem az elnevezés a fontos. :)

Az én világomban nincs nagyon helye a kötött formában végrehajtandó ünnepeknek.
De amikor éppen egy olyan ünnep van, amire érdemes odafigyelni, akkor azért abból nem vonom ki magam.

Ilyen ez a mai ünnep is, a Valentin nap.
Akinek nehéz kifejeznie a szeretetét, annak nagy valószínűséggel megterhelő, ha azt tapasztalja, hogy másoknak mennyi örömet jelent egy ilyen nap.

Az öröm nem korlátozódhat csak napokra, ez természetes, de egy ilyen napon valahogy megsokszorozódik, és mintha még a nap is mosolyogna.
(Ha kinézek az ablakon, akkor látom is. ;))

Tehát a mai nap magam is hozzáteszem a közöshöz azt az örömöt, azt a szeretet, amit csak képes vagyok magamból kiadni.
Fogadd tőlem szeretettel. :)

Nyugtalanság

Ha okkal, akkor mi az ok? Ha ok nélkül? Ja, olyan nem létezik. :)

A mai virtuális világ átalakítja az emberek viselkedési szokásait. Bár néha azért vannak kétségeim, hogy ráfoghatom-e a mostani gépesített kommunikációra emberek viselkedéssel kapcsolatos hiányait.

Vannak fórumok, ahol olyan emberek beszélgetnek, akik soha életükben nem látták egymást. Lássuk be, így nagyon kevés az az információ, amivel bírhatnak egymásról. Ennek ellenére hihetetlen sommás megítéléseket tudnak adni egymásról.

És hát ami ennél elszomorítóbb, hogy ezek a megalapozatlan véleményezések inkább sértegetések, mint dicséretek a másik iránt.

Nekem úgy tűnik, hogy a mostani világunkban jelen lévő feszültség egyre több agressziót jelentet meg a hétköznapjainkban, amit még a személytelenség is elősegít.
Mert azért remélem, hogy a személyes kapcsolatokban nem mindenki ad a közvetlen környezetében ilyen viselkedési mintát. Főleg nem tán a gyerekeknek.

Emberek arról panaszkodnak, hogy milyen keservesen élnek, de amit már a történelem is bizonyított számtalanszor, hogy inkább a jólétben van arra alkalom, hogy olyannal foglalkozzon az ember, amivel nem kellene, és megfeledkezik a saját sorsáról, arról, hogy neki milyen feladata lenne itt a földön.

Sajnálom azokat, akiknek az a fő életcéljuk, hogy mások bántásában éljék ki az önmaguk iránt érzett hiányosságaikat.
És mert ezt pont azok nem látják, akiknek látniuk kéne a saját maguk kicsinyességét, így még segíteni és változtatni sem lehet ezen a helyzeten.
Éppen ezért igyekszem továbbra is erősen figyelni, hogy mivel terhelem meg a saját gondolatim.

Kötések

A múltra fonódó jelen.

Számomra nagy hatása van ennek a képnek. Elképzelem az egykori pompás építményt, amit tönkre tett az idő, melyben jelent kért a természet.

Valahogy így képzelem az emberi kapcsolatokat is. Valahogy azt képzelem, hogy ennyire meg tudja fojtani a kapcsolatokat a nem kívánt rosszindulat.

Magam elég kritikus lévén azon nem csodálkozom, hogy emberek véleményt mondanak, hiszen ezt magam is gyakran megteszem.
Viszont itt van egy kis csavar a dologban. Mégpedig az, hogy jómagam nem úgy gondolok a véleményemre, mint valami nemkívánatos, gonosz megjegyzésre.

De ha azt veszem, akkor azért ezt sem kellene, hiszen annyira tud bosszantani, amikor valakit elítélnek saját életük alapján azok, akiknek csak az élet árny oldala jutott.

Egyenlőre még tartom magam ahhoz, hogy nincs azzal semmi baj, ha elmondom a véleményem.
Viszont van itt más is. A véleményem amikor elmondom, akkor hiába van bennem az a szándék, hogy jobbítsak a dolgokon, ha a befogadó egészen másként, vagy éppen rosszindulatnak véli.

Szóval van gondom elég! :)
Ha véleményt alkotok, akkor az másoknak nem tetsző.
Ha hallgatok, akkor pedig megtagadom a természetem.
Ha nem beszélek, akkor marad egy ékes építmény. Igaz, már semmi funkciója a szépségen kívül, de legalább megmarad.
Ha beszélek, akkor lehet, hogy a beszéddel azt érem el, mint a képen látható gyökér, ami tönkreteszi ami az útjába kerül.

A természet alakulását nem lehet elfojtani, mert így is úgyis megtalálja az utat a változtatásra. Akkor legalább maradjon meg az illúzióm, hogy "besegítek" neki. ;)

Vízöntő hava

Tapintat

vagy tapinthatatlanság?

Néha szeretek játszani a szavakkal, bár ez a mostani téma egészen testközelben érintett meg.
Amikor egy olyan megjegyzést teszek, amivel úgymond megbántok valakit, akkor tapintatlan vagyok.

Igen ám, de mi van olyankor, ha olyan embernek teszek egy bántó megjegyzést, akivel tapintható közelségbe kerültünk egymással? Akkor tapintatlan lennék? Hiszen a tapintás kapcsán már közel kerültünk egymáshoz. Ilyen esetben lehetek tapintatlan?

Akivel a tapintás közelségén túljutottunk, ott hogy merülhet fel a bántás szándéka?
És ha már felmerült, akkor is ugyanolyan fájdalmas tud lenni, mintha az éppen egy szándékos tapintatlanság lenne?

Szóval bonyolódom magamban elég rendesen.

Vaj' mit tudok ilyenkor gondolni magamról, a másikhoz való kapcsolatomról?
Nyilván, hogy azt gondolom, hogy valahol tévedtem.
Na de hol tévedtem?
Amikor azt hittem, hogy a másik is olyan közel engedett magához, mint azt én megengedtem neki?
Vagy tán ott, amikor azt képzeltem, ha már közel engedett magához, akkor jogom van bármit is mondani?

Igen, tán ott tévedtem, hogy azt hittem, hogy... Nem hihetek semmiben. Pedig ezt már annyira megtanultam. :)
Viszont ha tudnám, akkor nem is tenném. Mármint akkor nem lennék "tapintatlan".
Újabb felvetés, hogy ilyen esetben miért kell arról elmélkedni, hogy kinek volt bántó szándéka a másikat megbántani?

Most azt gondolom, hogy amikor azt képzelem, hogy engem bántanak, akkor megnézem, hogy mennyire van igaza a másiknak, aki tán nem is tudja, hogy éppen "tapintatlan" volt. Persze csak szerintem.

Aztán vagy képes leszek a nagy megbántottságomon túllépni, vagy maradok továbbra egy testközelből menekülő, aki fél minden tapintástól.

A tiszta szerelem nem kapható
A tiszta szerelem nem vehető el
A tiszta szerelmet csak adhatod
Hisz benned született meg

Hozzá bújhatsz
Hozzá simulhatsz
Az érzés kölcsönös
Ám a test kölcsönözhető

Vigyázz hogy mit kívánsz
Vigyázz hogy mire vágysz
Mert ha egyszer megkapod
Lemondani nem tudod

Összekötöd sorsodat
Visszafogod akaratodat
Birtoklod a vonzalmat
Elengeded múltadat

Ez hát a szerelem (?)
Ez az ami kell nekem (?)
Százszor is meggondolom
Hogy biztosan ezt akarom (?)

Vonat füttye messze hangzik
Szerelmes szív dobbanása hallik
Oda hív oda vár
A tündöklő napsugár

Fogadalom

Avagy az új évben remélt megvalósulás.

Ritkán teszek fogadalmat, és azt sem a mostani tudásom szerint, hanem még a régmúltban.
Egyik kedves tanmesém, hogy apró gyermekként nagyon szerettem a palacsintát. Ezért aztán az anyukámat folyton fenyegettem, hogy ha majd ő gyerek lesz, én meg felnőtt, akkor mindig sütök neki palacsintát.

Igazzá vált a fogadalom, pedig most így utólag elég meglepő, hiszen ha választ adnék arra, hogy én ezt megfogadtam-e, akkor biztosan nem-mel válaszolnék.

Ebből kiindulva elgondolkodtam azon, hogy vaj' mennyi olyan fogadalmat tettem éltem során, amire nem is gondolok, de ott lebeg valahol az univerzumban és a beteljesülésre várakozik.
Biztosan meglepődnék, ha tudnám, hogy némelyik fogadalmam éppen akkor és ott teljesül, ahol a legfájdalmasabb dolgok történnek velem.

Ennél csak még rosszabb az, amikor határozottan megfogadom, hogy ezt és ezt fogok cselekedni, majd természetesen nem tartom magam a saját fogadalmamhoz.
Ráadás gyanánt itt a tudatosság még előtérbe hozza a lelkiismeretem, hogy nem vagyok képes a cselekvésre. Ezzel zárul is a kör a saját magam lehúzására a saját ítéletem által.

Szóval óvatosan érdemes megfogadni azt, amit szándékomban áll megtenni.
Úgy gondolom, hogy akkor teszek jót magammal, ha csak elgondolom, és aztán ha megtörténik, akkor annak biztosan úgy kellett lenni.
Ha pedig mégsem történik meg, akkor örvendezhetek, mert akkor csupán a vágyam hajtott valami felé, aminek nem biztos, hogy élveztem volna a következményeit is.

A Bak hava

Szavakkal kifejezni nem lehet
Azt, hogy mi bennem a szeretet

Szavakkal kifejezni nem lehet
Azt, hogy mi az ami bánt engemet

Szavak helyett szeretet
Ez az mit kifejezni nem merek

Szavak helyett szeretet
Ez az mit élnem kellene

Mókuskerékben forog az életem
Hol soha nem lehet enyém a szeretet

Mókuskerékben forog a szeretet
Hova szavak nem röpítenek

Karácsony

A szeretet ünnepe, vagy feloldozás?

Mire vágyom a karácsony szó hallatán? Nem tudom. Csak azt, hogy valami amit annyit hangoztatnak körülöttem, az nálam nem találja meg a helyét.
Ez a hangoztatott szó: szeretet.

Nálam ez egy több értelemmel bíró érzést magában rejtő szó.
Az egyik ilyen érzés, hogy mennyire nincs valós tartama a szónak, hogy mennyire a fellengzős kivitele van ilyenkor napirenden.

Azt tapasztalom, hogy attól, hogy kimondjuk, hogy a szeretet ünnepét készülünk ünnepelni, még nem jelenik meg a szeretet.

Nem, nem hiszek abban, hogy karácsonykor mindenki szeret mindenkit.
Nem, nem hiszek abban, hogy az addig érzett érzelem erre a varázslatos estére megváltozik.
Nem, nem hiszek abban, hogy ettől a dátumtól fogva szeretek és szeretni fognak.

Viszont van bennem egy érzelem, ami fáj, ami kínokat okoz, amikor arra gondolok, hogy szeretek.

Párkapcsolat

A magam fénye vagy tán árnyéka?

Ez az írás részemről most inkább csak fejtegetése valaminek, hiszen évek óta egyedül élek, tehát eljátszani sem tudom az elmejátékomat. :)

Adva van egy másik, akit nagyon kedvelek, szépnek és erősnek látok, és minden olyan dolgot imádok benne, amivel felruházom.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ő nem olyan, csak egyszerűen én ezt látom meg benne.

Aztán ahogy alakul az élet itt is ott is változások mennek végbe, ahol már látni kezdem az árnyékokat, és persze később a sötét foltok is elnyerik a láthatóságot.

Igen ám! De kinél vannak a fények, az árnyékok, a sötét foltok? A másiknál? Igen, ott. Mert csak ott látom.
A másikban látom meg azt az oldalam, amivel jómagam nem merek, ezáltal nem is akarok szembekerülni.
Persze a fényekkel csak csak valahogy elvagyok, na de a sötét foltok? :O

Igen, még a fények sem olyan egyértelműek, hiszen hogyan is merném elhinni, hogy én egy kellemes tulajdonságokkal megáldott ember vagyok?
Ennek fényében az csak természetes, hogy van egy sötét oldalam, na de azt meg szintén nem akarom elhinni.
Akkor most milyen is vagyok én?

A világnak be nem vallanám, hogy azért bízom abban, hogy én egy "jó" ember vagyok, és a "rossz" oldalamat meg végképp nem akarom megmutatni.
A "jó" oldalammal ugye már korábban találkoztam. Persze ezt megsemmisítettem a kishitűségem által.
Így tehát marad a "rossz" oldalam keresése - amit természetesen megint kifele keresek -, mert magam elől sem tagadhatom le egy életen át.

Kívül pedig nem találom, így marad a tehetetlenségem, hogy az az ember, akiben megtalálni vélem ezt az oldalam is, valahogy még a szerelem kedvéért sem hajlandó megváltozni!

Furcsán alakulnak a dolgok. Most, hogy mindezt tudom elméletben, nincs módom alkalmazni a gyakorlatban.
De vaj' tudnám-e alkalmazni olyan egyszerűen a gyakorlatban, mint amilyen egyszerűen itt megfogalmaztam elméletben?

Önismeret

Egyezik vaj' az önmegismeréssel?

Gyakran találkozom olyan megállapításokkal, hogy "ismerem magam".
Valóban. Mindenki ismeri magát. Érdekes is lenne, ha nem így lenne. :)

De sajnos mégsem így van egészen. Mindenki ismeri azt az önmagát, akit önmagának hisz.
Az önmegismeréssel elsajátított önismeret egészen más képet mutat az emberről, mint az, amelyikben azt hiszem, hogy ismerem magam.

Amíg azzal kérkedtem, hogy én ismerem magam, az az ismeret sajnos ahhoz túl kevés volt, hogy képes legyek önmagam mélyére hatolni.
Önmagam mélyére való hatolás nélkül pedig képtelen vagyok boldog lenni.

Ha megelégszem azzal a felszínnel, amiről azt hiszem, hogy én vagyok, addig sajnos semmi mást nem csinálok, mint vagdalkozom kifele, a világ összes problémájára ráhúzom a felelősséget, mert ugye azt magamban még nem fedeztem fel.

Hosszú időn keresztül türelmetlen voltam magammal szemben, de a haladásom sajnos talán éppen ezért túl lassúnak bizonyult az önmagam útján.

Tudom, hogy ez egy élethosszig tartó folyamat, a végére érni tényleg csak a végén lehet, de ha el sem kezdem, akkor még haladni sem vagyok képes az úton.

Akkor csak az út széléről látom az úton haladókat, és irigyelhetem őket azért, amit ők már elértek önmagukkal. Mert azt ugye be kell látnom, hogy egy olyan ember, aki a lehetőségeivel tisztában van, nagy előnyre tesz szert a haladásban.

A lehetőségek pedig bennem vannak, de ha nem haladok az önmegismerés felé, akkor elcsúszok az önismereten.

Gondolat olvasás

Vagy inkább gondolat látás?

Emlékeimben ott él egyik tanítóm élménye, aki arról beszélt, hogy hogyan tudott kommunikálni egy sámánnal úgy, hogy egyetlen szó nem hangzott el köztük.

Nos ezen elindulva gondolom inkább látásnak, mint olvasásnak azokat a gondolatokat, amit mások kivetítenek.

Ezzel kapcsolatosan felidézem azt, amikor azok táborát gyarapítottam, aki mindig jobban tudta magánál a problémáját boncolgató embernél, hogy ő tulajdonképpen mire is gondol.
Természetesen ebben is van valami, csak éppen semmi köze a másik ember gondolataihoz, hanem mindenkor ahhoz, ami bennem játszódik le adott esetben témától függően.

Ahhoz, hogy képes legyek valakinek a gondolatiban részesülni, ahhoz nagyon nagy odafigyelésre lenne szükség, és arra, hogy a saját magam életét teljesen kizárjam arra az időre.
Hát azt hiszem, ez kevés embernek adatik meg, de semmiképpen a hétköznapi életet élő, és a hétköznapi gondolkodással gondolkodó ember számára vannak fenntartva ezen ritka alkalmak.

Amit a magaménak tudhatok azok a szavak, amivel valaki elmondja a maga történetét, és abban ráismerek olyan dolgokra, amikkel a mesélő nem is gondol.
De hogy ez is biztosan úgy van-e, arra nem merném letenni a nagy esküt. :)

Nagyon sokszor fel kellett ismernem, hogy a magam által felállított igazságrendszerbe egyszer csak valaki felvetett egy másfajta igazságot, amivel felülírta a sajátomét.

Felteszem a kérdést, hogy akkor érdemes-e valakinek az életébe úgy beleavatkozni, hogy azt képzelem, hogy azt én képes vagyok megoldani a saját látásom (olvasatom) szerint?

Azt kell mondanom, hogy nem, nem vagyok ilyenre képes.

Csak és kizárólag a saját életemben tudok - ha tudok - olyan rendet teremteni, hogy azáltal képes legyek egy másik embernek olyan útmutatást nyújtani, amivel talán már ő is tud kezdeni valamit.

Zsarolás
Avagy érzelmi függőség.

Az úgymond szeretet másik formája az érzelmi zsarolás. Azaz van egy kívánságom, de mert adott esetben a másik mert nemet mondani, hát belekezdek az "érzelmek kimutatásába".

Bármivel tudok manipulálni, ha ismerem a másik ember érzelem világát.
Persze ami a leghatásosabb, az mindig a szülő és gyermek között meglévő érzelmi szál feszegetése.

Eljutottam addig a pontig, amikor azt kell mondjam, hogy az érzelmek illetve az azoknak hitt hatékonyság kifejezetten káros.
És... sajnos mindkét fél részére.
Ha engem zsarolnak, az szinte egyértelmű, hogy mennyire bántó, hiszen teljes mértékben zokon veszem, hogy a másik ki akar használni.
De a fordítottjában is ott van a fájdalom, mikor magam vagyok a zsaroló, mivel ott meg a saját akaratommal kell viaskodnom.

És hát inétt fogva mindenkire rá lehet mondani, hogy csak kihasználja a másikat.
A szülő a gyermeket, a gyermek a szülőt, a barát a barátot, az ember az embert.

Hogy mi a megoldás? Nincs megoldás. Illetve van, de azt gondolom, hogy az egy messze cél.
Azt gondolom, hogy pontosan azért vannak kapcsolatok, hogy "kihasználjuk" egymást.
Kihasználjuk, hogy a kapcsolataink által fejlődhetünk.
Kiélhetjük az érzelmeinket, melyek ilyen formában lecsendesülnek.

S végül talán megérjük, megértjük, hogy a másik ember ugyanúgy a saját érzelmi kerekében hányódik mint mi.
S talán eljutunk addig a pontig, ahol már nem csak a saját érzelmeink tudnak ránk visszahatni.

Ja! És talán magam is megértem. :))

Akarnokság
Mint szeretet elképzelés.

Amikor azt akarom, hogy a másiknak jó legyen, mert csupa szeretetből így gondolom, akkor bizony ott nem lehet szeretetről beszélni, hanem inkább akarnokságról.

Életemben sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor a szeretetet összekevertem azzal, hogy "neked csak jót akarok".
A maga módján ez természetesen igaz is volt, és nem lehet megkérdőjelezni a jó szándékot részemről, de...

Először is a magam érzéseit akarom a helyükön tudni, azt akarom, hogy ami történik a másikkal abból nekem ne legyen szomorúságom, mérgem, vagy akármi más érzelmem, ami engem megvisel.

Aztán meg nagyon sok mindent nem tudhatok, hogy egy ember életében mi miért történik. A sajátomét sem, nem hogy egy másik életét ismerhetném annyira, hogy önhatalmúlag meg tudnám ítélni, hogy igen, erre a másiknak szüksége van.

Az, hogy törődök egy másik emberrel, az nem fajulhat addig, hogy az a másik úgy érezze, hogy megfosztottam a saját akaratától. A törődés abban kell, hogy megnyilvánuljon, hogy a másik emberrel felismertetem, hogy amit csinál, az éppen tán a vesztébe sodorja.

Ennél többet csak az tehet magáért, aki abban a helyzetben van, hogy tehet magáért. :)

Hétköznapi értelemben meg lehet kérdőjelezni, hogy ez önzőség, valóban pedig éppen az ellenkezője az önzőség.
Hiszen épp az önzőség motiválja azt az embert, aki a saját akaratának akar érvényt szerezni olyankor, amikor senki más nem illetékes, mint az, akire ráerőlteti az akaratát.

Természetesen a hétköznapi életben pont az ilyen erőszakos viselkedés a mérce, és az ilyen erőszakos stílusban való megközelítésre lehet hinni, hogy lám csak lám, milyen szeretettel viseltetik a másik iránt.

A mérce mindig csak a saját mércénk lehet a saját érték rendünkhöz, és kizárólag a saját életünk megítélésben tud segíteni. Persze csak akkor, ha nem fecséreljük el másra. ;)

Talentum

Avagy tehetség mint áldás vagy átok.

Hosszú idő telt el az életemből úgy, hogy nem voltam azzal tisztában, hogy milyen adottságaim is vannak valójában.

Sok olyan oldalam volt, amire nem is gondoltam, hogy másnak ilyen nincs. Mivel természetes volt, hogy nekem van, így azt képzeltem, hogy akkor az minden embernél természetesen megtalálható.

Hát nem így van. És ebben az a szomorú a számomra, ha tudtam volna róla, akkor talán eljutottam volna oda, hogy fejlesztem a meglévő képességem, és nem hagyom elsorvadni.

Viszont ma már erre nem tudnám a pontos választ megadni. Mert ugye amit most már felismertem, azzal sem élek olyan mértékben, mint ahogy esetleg más valaki megtenné.

Ugyanakkor az is kérdés, hogy biztos, hogy nem élek a megfelelő formában az adottságaimmal, vagy csak valamiféle egoból előjövő telhetetlenség mondatja ezt velem?

Aztán még az is itt van, hogy tán valóban nem használom ki magam a megfelelő módon, mert van bennem valamiféle félelem attól, hogy tán mégsem vagyok olyan tehetséges, mint azt magam gondolom?

Igen, azt gondolom, hogy ez a félelem itt van, nap mint nap szembe is kerülök vele a feladataim elvégzése közben.

Tehát egyrészről áldás a tehetség, amit igenis ki kell használni, mert egyébként elsorvad, másrészt bátrabban kellene felvállalni, hiszen csak akkor fejleszthető tovább, ha gyakorlom.

A Bibliából gyakran idézik azt az idézetet, ami a talentumról szól. Kár, hogy ott annyira az anyagi javakra esik a magyarázat.

Mert a talentum nem más, mint amit az ember kap természeténél fogva.

Amivel vagy élek, vagy nem. Vagy használom, vagy ő használ engem.

Ha nem én használom, abban az esetben sem marad rejtve, csupán ellenem fog dolgozni.