Le kell rombolnom önmagam
Hogy felépítsem önbizalmam
Gyenge szárnyaim melengetem
Napnak fényét keresem

Maradásra kérem
De zálogot nem ígérek
Lelkemben a hely fenntartva
Ideje hogy elfogadja

Harcos énem nem érti
Önbizalmam mi sérti
Bandukolok nyomában
Vagy bandukol a nyomomban?

A kérdés egyre megy
Felszín alatt a mély
S a felszínt hiába kémlelem
A választ a mélység adja meg

Vergődés
Avagy a múlt csapdája.

Számtalanszor cselekszem úgy, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy tulajdonképpen miért is így vagy úgy cselekszem.
Visszakanyarodva az előtte lévő témához, rá kellett jönnöm, hogy a múlt berögzült emléke az, amivel dolgoznom kell.

Hihetetlen, hogy az ember bármennyi évet is él le, mindig van olyan feldolgozni való téma, ami visszavisz a gyermekkorba.

Szüleim gyakran voltak külön véleményen, és sajnos sok olyan téma volt köztük, ami akár heves vitához is vezetett.
Én ezt tanultam, tehát eszerint is működtem, amikor vitára került a sor köztem és mások között.
Viszont mostanra már másképpen élem az életem, és nem értettem, hogy miért kerülöm a vitás helyzeteket, mikor úgy tudtam, hogy nem vagyok konfliktus kerülő. :)

Előkerült a gyermek, aki ezeket a helyzeteket átélte, és most megmutatja számomra, hogy miként éltem meg a látszat ellenére, ami belőlem egy harcias amazont csinált.
Talán pontosabban fogalmazva ezek a konfliktusok tereltek ilyen mederbe védekezés gyanánt.

A múlttal nem lehet csak úgy egyszerűen elbánni.
A múlt utánam nyúl, ha nem oldom fel a kötelékeit, amivel magamhoz kötöttem őket.

Nagyon jó érzés, hogy képes vagyok már ennyire tudatos lenni arra, hogy miért működök adott esetben úgy, ahogy, és erre sikerül rálátnom.

Alkalmazkodás
Vagy legalább remény afelé.

Nekem nem egyszerű az alkalmazkodásról írni, hiszen én nem tartozom azon személyek közé, akik ezt profin művelik. Sajnos a diplomáciai képesítésem nem jött velem e földi létbe. :)
Viszont azt kell megtapasztalnom életem ezen szakaszában, hogy én, aki valamikor nagyon is benne voltam mindennemű konfliktusban, most egyszerűen menekülök olyan helyzetekből, ahol utolérhet a konfliktus halvány szellőcskéje is akár.

Ami viszont érdekes, az az, hogy rendre kapok olyan helyzeteket, ahol szívem szerint jól odacsapnék az asztalra, hogy vedd már észre - mármint a másik ;) - amit velem vagy éppen mással teszel.
Ebben az az érdekes, ha csak mint külső szemlélő vagyok jelen egy véget nemérő vitában, még akkor is menekülőre fogom a dolgot.

Szóval el kellett rajta meditálnom, hogy akkor most engem ez mennyiben is érint, hiszen érzelem szintjén nagyon is ott vagyok, nagyon is benne vagyok egy adott szituban, azaz nem vagyok képes függetleníteni magam az érzelmeimtől.

Talán számomra az a legfájóbb, ha a szeretteim körében adódik ilyen helyzet. Azonnal ott van a legnagyobb miért.
Miért bántja valaki azt a személyt, akit szeret?
Miért tud idegenekhez folyamatosan alkalmazkodni?

Aztán van olyan, amikor engem talál meg valaki a saját sérelmeivel, engem használ fel célpontnak.
No ezt sem értem, bár azt azért nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy ami velem, körülöttem történik, arra szükségem van, és igen, azt meg kell élnem ahhoz, hogy leszűrjem és feloldjam az adott jelenethez való görcsömet.

Persze először jön a nagy világfájdalom magam fölött, aztán magam is vetítem, hogy á, nem is az én problémám. De a végtelenségig nem húzhatom a felismerést, a rálátást a saját életemben jelenlévő problémára.

És bizony, bizony ha van elég merszem, akkor a bányászati részlegem jó munkát tud végezni, még ha ehhez arra van szükségem, hogy külső segítséggel találjam meg a bennem rejtőzködő sérelmeket.

Igazából nem is ezt a témát akartam feszegetni, de úgy tűnik ha én nem vagyok benne a dologban, akkor jobban tudom, hogy mire van szükségem. :)) Ez az alkalmazkodás? ;)

Lelki élet
Avagy lelki teher?

Oly sokszor lehet hallani, hogy van, aki lelki sérülésekkel él, és nem találja meg a helyét a világban.
Aztán van az ellentettje, aki mindezen lelki terhek nélkül képes élni az életét.

Elég furcsán van megalkotva az ember, amikor nézőpontok szerint vélekedik.
Amikor másról van szó, akkor túl gyorsan arra a megállapításra jut, hogy a másik embernek semmi gondja.
Amikor pedig önmagáról alkot keservet, akkor ott természetes, hogy az ő gondja a legnagyobb.

És igen, ez így is van. Mindenkinek a saját gondja a legnagyobb.
Éppen ezért amikor arra gondolok, hogy milyen jó lenne ennek vagy annak az embernek a bőrében lenni, ezzel együtt azt is képzelem, hogy a másiknak milyen jó, hogy neki milyen könnyű.

Csak közben elfelejtem, hogy nem lehet egy másik ember bőrébe bújni, ahogy a kígyó sem tud visszabújni még a saját levetett bőrébe sem.

Ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogy milyen gondokkal küzdök, azt először is meg kell ismernem.
Ha mindig csak arra figyelek, hogy mások mit és hogyan csinálnak, abból tanulni nem lehet, csak sóvárogni valami más után, ami nekem nem jutott osztályrészemül.

Na de hogy juthatna nekem más, amikor nekem pontosan azt kell követnem, amire "szerződtem" magammal erre az életre vonatkozó feladatokra.
Viszont ha már szerződtem, akkor azt be is kéne tartanom. Hogy okolhatnék bárkit azért, amit nem tartok be a magam szabályaiból?

Mondjuk okolhatom a szüleim, okolhatom a családom tágabb értelemben, okolhatom a szomszédot, okolhatom a társadalmi szokásokat, elvárásokat, és még ki tudja mennyi mindent, de attól én még nem fogok boldogságban úszni.

Sőt okolhatom a másik embert csupán azért is, mert az ő nyomorúságát nem látom elég nyomorúságnak, hiszen a magamét mindenképpen fölé kell helyeznem.
Mert ugye mindenkinek a saját nyomorúsága a legnagyobb.

De meg kell látni, hogy attól, hogy másokat okolok, vagy éppen mások problémáját lekicsinylem, attól még a sajátom vidáman mellém szegődik, és nem is válik meg tőlem, hiszen nem adok neki okot a távozásra.

Amikor az én problémámmal képes vagyok azonosulni, akkor már arra is képessé válok, hogy a másét sem fogom semmiségnek kezelni. Sőt, talán még a megértés képességére is szert tehetek ilyetén módon.

Tudás

Tudás, avagy az információk halmaza.

Nem, nem én vagyok a képen. :) Én nőből vagyok. ;)

Szeretem magamban összefoglalni, meghatározni időnként amit tanultam az évek során. Pontosabban szeretem, ha a magam maghatározásait magam határozom meg.
De kölcsönve(i)hető. :)

A képen jól látható, hogy egy emberi fejben mennyi "szemét" halmozódik fel. És amikor keresni kell valamit, akkor lehet, hogy mindent ki kell dobálni, hogy rátaláljon a megfelelő "tudásra".
Namármost ezt a tudást szeretem információnak nevezni, ilyen értelemben az emberi agy az információk tárháza.

No de akkor egyáltalán mit nevezhetek tudásnak?
Mindenképpen a szellemi termékek eredményét, azokat, amiket a saját tapasztalataim alapján képes vagyok a magam szolgálatába állítani.
A tudást, amit az oskolában oly nagy igyekezettel tömörítettek a buksiba, no annak a tartalomjegyzéke mára elég hiányos, sőt mondhatom nyugodtan azt is, hogy felesleges.
Van viszont a tudás, amit magam szereztem meg a magam életén keresztül, és az a tudás már egy gazdag, bármikor mozgósítható tudássá gyarapodott.

Számomra fontos, hogy melyik tudással akarom gyarapítani magam?
Azt gondolom, hogy az információ áradattal semmire sem megyek, hiszen abból csupán apró szeletkéket vagyok képes megérteni, felfogni, és tán még kevésbé alkalmazni.
Azt a tudást viszont, amit magam gyűjtögettem - hasznos méhecske módjára magamnak-, na azt már biztonságos talajnak érzem.

Biztonságos talajnak arra, ha az életemben megjelennek a változások, akkor biztos tudással legyek képes meghozni a változással járó döntéseket.
Változások mindig vannak, tehát döntéseknek is mindig lennie kell. De ha a tudásom hiányos arra vonatkozóan, hogy adott helyzetben milyen döntést hozzak, akkor elveszhetek, és a döntéseim következményeit szenvedhetem.

A tudás, amit bírok, egyértelműen a saját tudásom, de ugyanígy mindenkinek van saját tudása, amit nem érdemes versenyre hívni, hisz ez nem verseny, ez maga az élet.

Szeretlek!

Írta valaki a képre, mert nem volt benne biztos, hogy érthető. :)

Nos azt gondolom, valóban nehéz elhinni, hogy egy tigris azt fejezi ki, hogy ő "csak szeretlek" felkiáltással élne, amikor bekapja áldozatát.

De ettől még kizárni sem lehet, hogy bizony bizony, egy tigrisben is ott bujkálnak ama bizonyos érzelmek.
Na jó, most egy kicsit elvonatkoztatok, mert közben inkább az emberi fajra asszociálok. ;)

Az természetes, hogy mindig arról írok éppen, ami akkor és ott foglalkoztat, amikor írásra adom a kiskacsóm. Most éppen az, hogy mennyire nem vagyunk képesek odafigyelni adott esetben arra a gyönyörű rózsaszálra, mert csak a nagy sárga-fekete csíkos tigrist látjuk. Na jól van, nem bánom: látom.

Egy állandó jelenségként tapasztalom, hogy mennyire "kifinomultan" kellene kommunikálnom ahhoz, hogy láthatóvá tegyem a rózsaszálat.
Hát nem, erre nem vagyok képes. Sőt! Még azt is be kell vallanom magamnak, hogy szeretem a tigris szerepét játszani. Csak azért játszani, mert arról fogalmam sincs, hogy vaj' magam is tigris vagyok, vagy csak - rosszabbik esetben - csupán vélem. Gyanúm, hogy csak vélem, hisz ezt nagyban befolyásolják a visszajelzések.

A visszajelzések olyanoktól, akik még azt sem tudják, hogy magukról mit gondoljanak, magukból mit ismertek meg, de másokat tökéletesen tudnak véleményezni.
Namármost ilyenkor egy kicsit elgyengülök, és rombolom magamról az addig megismert képet.

Mekkora ostobaság, amit elkövethetek magam ellen, hogy arra figyelek, hogy mások hogyan is ítélnek meg. Ki az, aki beleláthat a tigris szemébe, ha még a rózsát sem veszi észre, ami mint látható, közelebb van?

Be kell látnom, hogy akárhogy is elgyengülök, akkor is csak és kizárólag arra hallgathatok, hogy nekem mi van rendben.
Hiszen az, aki engem véleményez, ő is csak a saját véleményét akarja mindenáron rám erőltetni, miközben adott esetben hadakozik az én véleményem ellen.

Aki már tudja, hogy a véleményekből mit és hogyan tud a maga javára hasznosítani, az már azt is tudja, hogy igen, a tigris valóban tud "felirat" nélkül is szeretni. :)

Emlékezés
Bátyámra, aki ezt a verset utolsó lélekzetével elküldte számomra.

A szikrázó nap meleg fényt ad
A szíved dobbanása néma kéjt ad
Végtelen az élet óceánja
Vágyaidnak nincsen láthatára

Beborul a kék ég odafönn
Kinyílik a szíved a földön
Tested bársony kaftán takarja
De lelkednek kell az új gúnya

Vidám színek harmóniája
Ráláthatsz a végtelen óceánra
Mit adnál az életedért
Mit halhatatlan lelkedért

Bátorságból teszel próbát
Mikor kinyitod szíved kapuját
Vágyaidnak mohósága
Rátalál a némaságra

Lélekzet

Az első és az utolsó közt az élet.

Érdekes megfigyelni a természetet, ahogy megy a maga rendje szerint.
Beszélni ugyan nem beszélnek a növények, de mégis élnek.
Beszélni nem beszélnek a kövek, de mintha mégis lélegeznének.

Állat és növény és az univerzumban fellelhető mindennemű jelenség tudja és teszi a maga dolgát nap mint nap.

És az ember? Hááát, ott vannak már bizony kétségek.
Na nem abban, hogy mi az ember dolga, hanem abban, hogy az ember tudja-e a maga dolgát?
Tudja-e, hogy nem mások elvárásának kéne megfelelni és aszerint működtetni a saját életét, hanem megkeresni és megérteni a saját mozgatórugókat.

Azt mondják a tanítók, hogy az embernek feladatai vannak az életben, és ez egyénre szabott.
Sajnos én még a mai napig sem tudom, hogy mi a feladatom. Pontosabban azt tudom, vagy vélem tudni, hogy mi kellene, hogy legyen. De mégsem teszem.

Igyekszem nap mint nap megérteni a nem akarásomban megbúvó félelmet, de eddig még csak a félelmet ismerem.

De az is lehet, hogy valami egészen más a feladatom, mint amit ismerni vélek, és lehet, hogy éppen azt teszem nap mint nap anélkül, hogy felismerném.

Igen, azt hiszem ebben több igazság van. Nap mint nap teszem, ami elém kerül.
Nap mint nap csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a lélekzetem továbbra is az élet jelenlétét adja a számomra.

Bizalom

Egy szó, ami talán be sem határolható.

Egy cinege, ahogy még sosem láthattam ilyen megközelítésben.
Szoktam figyelni őket az ablakon keresztül, és még ha a lakásban mozgok, akkor is elreppenek.

Szóval a bizalom most úgy merült fel bennem, hogy az ember és állat között melyik fél az, amelyik jobban megbízik a másikban?
De tán a kérdést másképpen kell feltennem. Hogyan létezik az, hogy egy ember és egy állat jobban megbízik egymásban, mint egy ember egy másik emberben?

Ma már sok állatot tartunk otthon mint házi kedvencet, de ott vannak még a lovak is pl.
Minden állattal ki lehet alakítani egy olyan kapcsolatot az embernek, ahol a két fél pontosan érzi, hogy megbízhat a másikban.

Ugyanakkor a mostani világunkban ez a megbízom a másikban rendesen kezdi elveszteni a hitelét.
Hogy én hol vagyok ebben, most még nem tudom, mert csak azt látom, hogy van ilyen jelenség, de a saját életemben nem érzem, hogy a kétségeim közt jelen lenne.

Talán abban vagyok érintett, hogy amikor mondok valamit, akkor azt tapasztalom, hogy a visszajelzésben megkérdőjeleződik a jószándékom jelenléte.
Ugyanakkor amikor állatokról van szó - nálam leginkább kutyákról -, ott fel sem merül a kutyában, hogy rossz szándékkal közelednék hozzá. Éppen ezért szinte minden kutyával jó barátságot vagyok képes fenntartani.

Most az kell mondanom, hogy bennem van az a fajta visszatartó energia, amivel hárítom a bizalom meglétét.
Ugyanakkor mégsem ezt gondolom.

Viszont ha tovább akarok jutni ezen a próbaúton, akkor be kell látnom, hogy mint minden, a bizalom is bennem indul el, és én vagyok az, aki képes kell legyek ennek a fajta energiának kellő megalapozást biztosítani.

Talán elsőként azt érdemes felismerni, hogy a kételkedésben rejlik a bizalmatlanság.
Másodszor pedig azt, hogy a másik ember ugyanúgy igyekszik a bizalom határát kiszélesíteni.

Hogy miért marad el mégis a siker? Hát ez az, amire még nem tudom, vagy nem merem meghallani a választ. :)

Szeretetnap

Nem az elnevezés a fontos. :)

Az én világomban nincs nagyon helye a kötött formában végrehajtandó ünnepeknek.
De amikor éppen egy olyan ünnep van, amire érdemes odafigyelni, akkor azért abból nem vonom ki magam.

Ilyen ez a mai ünnep is, a Valentin nap.
Akinek nehéz kifejeznie a szeretetét, annak nagy valószínűséggel megterhelő, ha azt tapasztalja, hogy másoknak mennyi örömet jelent egy ilyen nap.

Az öröm nem korlátozódhat csak napokra, ez természetes, de egy ilyen napon valahogy megsokszorozódik, és mintha még a nap is mosolyogna.
(Ha kinézek az ablakon, akkor látom is. ;))

Tehát a mai nap magam is hozzáteszem a közöshöz azt az örömöt, azt a szeretet, amit csak képes vagyok magamból kiadni.
Fogadd tőlem szeretettel. :)

Nyugtalanság

Ha okkal, akkor mi az ok? Ha ok nélkül? Ja, olyan nem létezik. :)

A mai virtuális világ átalakítja az emberek viselkedési szokásait. Bár néha azért vannak kétségeim, hogy ráfoghatom-e a mostani gépesített kommunikációra emberek viselkedéssel kapcsolatos hiányait.

Vannak fórumok, ahol olyan emberek beszélgetnek, akik soha életükben nem látták egymást. Lássuk be, így nagyon kevés az az információ, amivel bírhatnak egymásról. Ennek ellenére hihetetlen sommás megítéléseket tudnak adni egymásról.

És hát ami ennél elszomorítóbb, hogy ezek a megalapozatlan véleményezések inkább sértegetések, mint dicséretek a másik iránt.

Nekem úgy tűnik, hogy a mostani világunkban jelen lévő feszültség egyre több agressziót jelentet meg a hétköznapjainkban, amit még a személytelenség is elősegít.
Mert azért remélem, hogy a személyes kapcsolatokban nem mindenki ad a közvetlen környezetében ilyen viselkedési mintát. Főleg nem tán a gyerekeknek.

Emberek arról panaszkodnak, hogy milyen keservesen élnek, de amit már a történelem is bizonyított számtalanszor, hogy inkább a jólétben van arra alkalom, hogy olyannal foglalkozzon az ember, amivel nem kellene, és megfeledkezik a saját sorsáról, arról, hogy neki milyen feladata lenne itt a földön.

Sajnálom azokat, akiknek az a fő életcéljuk, hogy mások bántásában éljék ki az önmaguk iránt érzett hiányosságaikat.
És mert ezt pont azok nem látják, akiknek látniuk kéne a saját maguk kicsinyességét, így még segíteni és változtatni sem lehet ezen a helyzeten.
Éppen ezért igyekszem továbbra is erősen figyelni, hogy mivel terhelem meg a saját gondolatim.

Kötések

A múltra fonódó jelen.

Számomra nagy hatása van ennek a képnek. Elképzelem az egykori pompás építményt, amit tönkre tett az idő, melyben jelent kért a természet.

Valahogy így képzelem az emberi kapcsolatokat is. Valahogy azt képzelem, hogy ennyire meg tudja fojtani a kapcsolatokat a nem kívánt rosszindulat.

Magam elég kritikus lévén azon nem csodálkozom, hogy emberek véleményt mondanak, hiszen ezt magam is gyakran megteszem.
Viszont itt van egy kis csavar a dologban. Mégpedig az, hogy jómagam nem úgy gondolok a véleményemre, mint valami nemkívánatos, gonosz megjegyzésre.

De ha azt veszem, akkor azért ezt sem kellene, hiszen annyira tud bosszantani, amikor valakit elítélnek saját életük alapján azok, akiknek csak az élet árny oldala jutott.

Egyenlőre még tartom magam ahhoz, hogy nincs azzal semmi baj, ha elmondom a véleményem.
Viszont van itt más is. A véleményem amikor elmondom, akkor hiába van bennem az a szándék, hogy jobbítsak a dolgokon, ha a befogadó egészen másként, vagy éppen rosszindulatnak véli.

Szóval van gondom elég! :)
Ha véleményt alkotok, akkor az másoknak nem tetsző.
Ha hallgatok, akkor pedig megtagadom a természetem.
Ha nem beszélek, akkor marad egy ékes építmény. Igaz, már semmi funkciója a szépségen kívül, de legalább megmarad.
Ha beszélek, akkor lehet, hogy a beszéddel azt érem el, mint a képen látható gyökér, ami tönkreteszi ami az útjába kerül.

A természet alakulását nem lehet elfojtani, mert így is úgyis megtalálja az utat a változtatásra. Akkor legalább maradjon meg az illúzióm, hogy "besegítek" neki. ;)

Vízöntő hava

Tapintat

vagy tapinthatatlanság?

Néha szeretek játszani a szavakkal, bár ez a mostani téma egészen testközelben érintett meg.
Amikor egy olyan megjegyzést teszek, amivel úgymond megbántok valakit, akkor tapintatlan vagyok.

Igen ám, de mi van olyankor, ha olyan embernek teszek egy bántó megjegyzést, akivel tapintható közelségbe kerültünk egymással? Akkor tapintatlan lennék? Hiszen a tapintás kapcsán már közel kerültünk egymáshoz. Ilyen esetben lehetek tapintatlan?

Akivel a tapintás közelségén túljutottunk, ott hogy merülhet fel a bántás szándéka?
És ha már felmerült, akkor is ugyanolyan fájdalmas tud lenni, mintha az éppen egy szándékos tapintatlanság lenne?

Szóval bonyolódom magamban elég rendesen.

Vaj' mit tudok ilyenkor gondolni magamról, a másikhoz való kapcsolatomról?
Nyilván, hogy azt gondolom, hogy valahol tévedtem.
Na de hol tévedtem?
Amikor azt hittem, hogy a másik is olyan közel engedett magához, mint azt én megengedtem neki?
Vagy tán ott, amikor azt képzeltem, ha már közel engedett magához, akkor jogom van bármit is mondani?

Igen, tán ott tévedtem, hogy azt hittem, hogy... Nem hihetek semmiben. Pedig ezt már annyira megtanultam. :)
Viszont ha tudnám, akkor nem is tenném. Mármint akkor nem lennék "tapintatlan".
Újabb felvetés, hogy ilyen esetben miért kell arról elmélkedni, hogy kinek volt bántó szándéka a másikat megbántani?

Most azt gondolom, hogy amikor azt képzelem, hogy engem bántanak, akkor megnézem, hogy mennyire van igaza a másiknak, aki tán nem is tudja, hogy éppen "tapintatlan" volt. Persze csak szerintem.

Aztán vagy képes leszek a nagy megbántottságomon túllépni, vagy maradok továbbra egy testközelből menekülő, aki fél minden tapintástól.

A tiszta szerelem nem kapható
A tiszta szerelem nem vehető el
A tiszta szerelmet csak adhatod
Hisz benned született meg

Hozzá bújhatsz
Hozzá simulhatsz
Az érzés kölcsönös
Ám a test kölcsönözhető

Vigyázz hogy mit kívánsz
Vigyázz hogy mire vágysz
Mert ha egyszer megkapod
Lemondani nem tudod

Összekötöd sorsodat
Visszafogod akaratodat
Birtoklod a vonzalmat
Elengeded múltadat

Ez hát a szerelem (?)
Ez az ami kell nekem (?)
Százszor is meggondolom
Hogy biztosan ezt akarom (?)

Vonat füttye messze hangzik
Szerelmes szív dobbanása hallik
Oda hív oda vár
A tündöklő napsugár

Fogadalom

Avagy az új évben remélt megvalósulás.

Ritkán teszek fogadalmat, és azt sem a mostani tudásom szerint, hanem még a régmúltban.
Egyik kedves tanmesém, hogy apró gyermekként nagyon szerettem a palacsintát. Ezért aztán az anyukámat folyton fenyegettem, hogy ha majd ő gyerek lesz, én meg felnőtt, akkor mindig sütök neki palacsintát.

Igazzá vált a fogadalom, pedig most így utólag elég meglepő, hiszen ha választ adnék arra, hogy én ezt megfogadtam-e, akkor biztosan nem-mel válaszolnék.

Ebből kiindulva elgondolkodtam azon, hogy vaj' mennyi olyan fogadalmat tettem éltem során, amire nem is gondolok, de ott lebeg valahol az univerzumban és a beteljesülésre várakozik.
Biztosan meglepődnék, ha tudnám, hogy némelyik fogadalmam éppen akkor és ott teljesül, ahol a legfájdalmasabb dolgok történnek velem.

Ennél csak még rosszabb az, amikor határozottan megfogadom, hogy ezt és ezt fogok cselekedni, majd természetesen nem tartom magam a saját fogadalmamhoz.
Ráadás gyanánt itt a tudatosság még előtérbe hozza a lelkiismeretem, hogy nem vagyok képes a cselekvésre. Ezzel zárul is a kör a saját magam lehúzására a saját ítéletem által.

Szóval óvatosan érdemes megfogadni azt, amit szándékomban áll megtenni.
Úgy gondolom, hogy akkor teszek jót magammal, ha csak elgondolom, és aztán ha megtörténik, akkor annak biztosan úgy kellett lenni.
Ha pedig mégsem történik meg, akkor örvendezhetek, mert akkor csupán a vágyam hajtott valami felé, aminek nem biztos, hogy élveztem volna a következményeit is.

A Bak hava

Szavakkal kifejezni nem lehet
Azt, hogy mi bennem a szeretet

Szavakkal kifejezni nem lehet
Azt, hogy mi az ami bánt engemet

Szavak helyett szeretet
Ez az mit kifejezni nem merek

Szavak helyett szeretet
Ez az mit élnem kellene

Mókuskerékben forog az életem
Hol soha nem lehet enyém a szeretet

Mókuskerékben forog a szeretet
Hova szavak nem röpítenek

Karácsony

A szeretet ünnepe, vagy feloldozás?

Mire vágyom a karácsony szó hallatán? Nem tudom. Csak azt, hogy valami amit annyit hangoztatnak körülöttem, az nálam nem találja meg a helyét.
Ez a hangoztatott szó: szeretet.

Nálam ez egy több értelemmel bíró érzést magában rejtő szó.
Az egyik ilyen érzés, hogy mennyire nincs valós tartama a szónak, hogy mennyire a fellengzős kivitele van ilyenkor napirenden.

Azt tapasztalom, hogy attól, hogy kimondjuk, hogy a szeretet ünnepét készülünk ünnepelni, még nem jelenik meg a szeretet.

Nem, nem hiszek abban, hogy karácsonykor mindenki szeret mindenkit.
Nem, nem hiszek abban, hogy az addig érzett érzelem erre a varázslatos estére megváltozik.
Nem, nem hiszek abban, hogy ettől a dátumtól fogva szeretek és szeretni fognak.

Viszont van bennem egy érzelem, ami fáj, ami kínokat okoz, amikor arra gondolok, hogy szeretek.

Párkapcsolat

A magam fénye vagy tán árnyéka?

Ez az írás részemről most inkább csak fejtegetése valaminek, hiszen évek óta egyedül élek, tehát eljátszani sem tudom az elmejátékomat. :)

Adva van egy másik, akit nagyon kedvelek, szépnek és erősnek látok, és minden olyan dolgot imádok benne, amivel felruházom.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ő nem olyan, csak egyszerűen én ezt látom meg benne.

Aztán ahogy alakul az élet itt is ott is változások mennek végbe, ahol már látni kezdem az árnyékokat, és persze később a sötét foltok is elnyerik a láthatóságot.

Igen ám! De kinél vannak a fények, az árnyékok, a sötét foltok? A másiknál? Igen, ott. Mert csak ott látom.
A másikban látom meg azt az oldalam, amivel jómagam nem merek, ezáltal nem is akarok szembekerülni.
Persze a fényekkel csak csak valahogy elvagyok, na de a sötét foltok? :O

Igen, még a fények sem olyan egyértelműek, hiszen hogyan is merném elhinni, hogy én egy kellemes tulajdonságokkal megáldott ember vagyok?
Ennek fényében az csak természetes, hogy van egy sötét oldalam, na de azt meg szintén nem akarom elhinni.
Akkor most milyen is vagyok én?

A világnak be nem vallanám, hogy azért bízom abban, hogy én egy "jó" ember vagyok, és a "rossz" oldalamat meg végképp nem akarom megmutatni.
A "jó" oldalammal ugye már korábban találkoztam. Persze ezt megsemmisítettem a kishitűségem által.
Így tehát marad a "rossz" oldalam keresése - amit természetesen megint kifele keresek -, mert magam elől sem tagadhatom le egy életen át.

Kívül pedig nem találom, így marad a tehetetlenségem, hogy az az ember, akiben megtalálni vélem ezt az oldalam is, valahogy még a szerelem kedvéért sem hajlandó megváltozni!

Furcsán alakulnak a dolgok. Most, hogy mindezt tudom elméletben, nincs módom alkalmazni a gyakorlatban.
De vaj' tudnám-e alkalmazni olyan egyszerűen a gyakorlatban, mint amilyen egyszerűen itt megfogalmaztam elméletben?

Önismeret

Egyezik vaj' az önmegismeréssel?

Gyakran találkozom olyan megállapításokkal, hogy "ismerem magam".
Valóban. Mindenki ismeri magát. Érdekes is lenne, ha nem így lenne. :)

De sajnos mégsem így van egészen. Mindenki ismeri azt az önmagát, akit önmagának hisz.
Az önmegismeréssel elsajátított önismeret egészen más képet mutat az emberről, mint az, amelyikben azt hiszem, hogy ismerem magam.

Amíg azzal kérkedtem, hogy én ismerem magam, az az ismeret sajnos ahhoz túl kevés volt, hogy képes legyek önmagam mélyére hatolni.
Önmagam mélyére való hatolás nélkül pedig képtelen vagyok boldog lenni.

Ha megelégszem azzal a felszínnel, amiről azt hiszem, hogy én vagyok, addig sajnos semmi mást nem csinálok, mint vagdalkozom kifele, a világ összes problémájára ráhúzom a felelősséget, mert ugye azt magamban még nem fedeztem fel.

Hosszú időn keresztül türelmetlen voltam magammal szemben, de a haladásom sajnos talán éppen ezért túl lassúnak bizonyult az önmagam útján.

Tudom, hogy ez egy élethosszig tartó folyamat, a végére érni tényleg csak a végén lehet, de ha el sem kezdem, akkor még haladni sem vagyok képes az úton.

Akkor csak az út széléről látom az úton haladókat, és irigyelhetem őket azért, amit ők már elértek önmagukkal. Mert azt ugye be kell látnom, hogy egy olyan ember, aki a lehetőségeivel tisztában van, nagy előnyre tesz szert a haladásban.

A lehetőségek pedig bennem vannak, de ha nem haladok az önmegismerés felé, akkor elcsúszok az önismereten.

Gondolat olvasás

Vagy inkább gondolat látás?

Emlékeimben ott él egyik tanítóm élménye, aki arról beszélt, hogy hogyan tudott kommunikálni egy sámánnal úgy, hogy egyetlen szó nem hangzott el köztük.

Nos ezen elindulva gondolom inkább látásnak, mint olvasásnak azokat a gondolatokat, amit mások kivetítenek.

Ezzel kapcsolatosan felidézem azt, amikor azok táborát gyarapítottam, aki mindig jobban tudta magánál a problémáját boncolgató embernél, hogy ő tulajdonképpen mire is gondol.
Természetesen ebben is van valami, csak éppen semmi köze a másik ember gondolataihoz, hanem mindenkor ahhoz, ami bennem játszódik le adott esetben témától függően.

Ahhoz, hogy képes legyek valakinek a gondolatiban részesülni, ahhoz nagyon nagy odafigyelésre lenne szükség, és arra, hogy a saját magam életét teljesen kizárjam arra az időre.
Hát azt hiszem, ez kevés embernek adatik meg, de semmiképpen a hétköznapi életet élő, és a hétköznapi gondolkodással gondolkodó ember számára vannak fenntartva ezen ritka alkalmak.

Amit a magaménak tudhatok azok a szavak, amivel valaki elmondja a maga történetét, és abban ráismerek olyan dolgokra, amikkel a mesélő nem is gondol.
De hogy ez is biztosan úgy van-e, arra nem merném letenni a nagy esküt. :)

Nagyon sokszor fel kellett ismernem, hogy a magam által felállított igazságrendszerbe egyszer csak valaki felvetett egy másfajta igazságot, amivel felülírta a sajátomét.

Felteszem a kérdést, hogy akkor érdemes-e valakinek az életébe úgy beleavatkozni, hogy azt képzelem, hogy azt én képes vagyok megoldani a saját látásom (olvasatom) szerint?

Azt kell mondanom, hogy nem, nem vagyok ilyenre képes.

Csak és kizárólag a saját életemben tudok - ha tudok - olyan rendet teremteni, hogy azáltal képes legyek egy másik embernek olyan útmutatást nyújtani, amivel talán már ő is tud kezdeni valamit.

Zsarolás
Avagy érzelmi függőség.

Az úgymond szeretet másik formája az érzelmi zsarolás. Azaz van egy kívánságom, de mert adott esetben a másik mert nemet mondani, hát belekezdek az "érzelmek kimutatásába".

Bármivel tudok manipulálni, ha ismerem a másik ember érzelem világát.
Persze ami a leghatásosabb, az mindig a szülő és gyermek között meglévő érzelmi szál feszegetése.

Eljutottam addig a pontig, amikor azt kell mondjam, hogy az érzelmek illetve az azoknak hitt hatékonyság kifejezetten káros.
És... sajnos mindkét fél részére.
Ha engem zsarolnak, az szinte egyértelmű, hogy mennyire bántó, hiszen teljes mértékben zokon veszem, hogy a másik ki akar használni.
De a fordítottjában is ott van a fájdalom, mikor magam vagyok a zsaroló, mivel ott meg a saját akaratommal kell viaskodnom.

És hát inétt fogva mindenkire rá lehet mondani, hogy csak kihasználja a másikat.
A szülő a gyermeket, a gyermek a szülőt, a barát a barátot, az ember az embert.

Hogy mi a megoldás? Nincs megoldás. Illetve van, de azt gondolom, hogy az egy messze cél.
Azt gondolom, hogy pontosan azért vannak kapcsolatok, hogy "kihasználjuk" egymást.
Kihasználjuk, hogy a kapcsolataink által fejlődhetünk.
Kiélhetjük az érzelmeinket, melyek ilyen formában lecsendesülnek.

S végül talán megérjük, megértjük, hogy a másik ember ugyanúgy a saját érzelmi kerekében hányódik mint mi.
S talán eljutunk addig a pontig, ahol már nem csak a saját érzelmeink tudnak ránk visszahatni.

Ja! És talán magam is megértem. :))

Akarnokság
Mint szeretet elképzelés.

Amikor azt akarom, hogy a másiknak jó legyen, mert csupa szeretetből így gondolom, akkor bizony ott nem lehet szeretetről beszélni, hanem inkább akarnokságról.

Életemben sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor a szeretetet összekevertem azzal, hogy "neked csak jót akarok".
A maga módján ez természetesen igaz is volt, és nem lehet megkérdőjelezni a jó szándékot részemről, de...

Először is a magam érzéseit akarom a helyükön tudni, azt akarom, hogy ami történik a másikkal abból nekem ne legyen szomorúságom, mérgem, vagy akármi más érzelmem, ami engem megvisel.

Aztán meg nagyon sok mindent nem tudhatok, hogy egy ember életében mi miért történik. A sajátomét sem, nem hogy egy másik életét ismerhetném annyira, hogy önhatalmúlag meg tudnám ítélni, hogy igen, erre a másiknak szüksége van.

Az, hogy törődök egy másik emberrel, az nem fajulhat addig, hogy az a másik úgy érezze, hogy megfosztottam a saját akaratától. A törődés abban kell, hogy megnyilvánuljon, hogy a másik emberrel felismertetem, hogy amit csinál, az éppen tán a vesztébe sodorja.

Ennél többet csak az tehet magáért, aki abban a helyzetben van, hogy tehet magáért. :)

Hétköznapi értelemben meg lehet kérdőjelezni, hogy ez önzőség, valóban pedig éppen az ellenkezője az önzőség.
Hiszen épp az önzőség motiválja azt az embert, aki a saját akaratának akar érvényt szerezni olyankor, amikor senki más nem illetékes, mint az, akire ráerőlteti az akaratát.

Természetesen a hétköznapi életben pont az ilyen erőszakos viselkedés a mérce, és az ilyen erőszakos stílusban való megközelítésre lehet hinni, hogy lám csak lám, milyen szeretettel viseltetik a másik iránt.

A mérce mindig csak a saját mércénk lehet a saját érték rendünkhöz, és kizárólag a saját életünk megítélésben tud segíteni. Persze csak akkor, ha nem fecséreljük el másra. ;)

Talentum

Avagy tehetség mint áldás vagy átok.

Hosszú idő telt el az életemből úgy, hogy nem voltam azzal tisztában, hogy milyen adottságaim is vannak valójában.

Sok olyan oldalam volt, amire nem is gondoltam, hogy másnak ilyen nincs. Mivel természetes volt, hogy nekem van, így azt képzeltem, hogy akkor az minden embernél természetesen megtalálható.

Hát nem így van. És ebben az a szomorú a számomra, ha tudtam volna róla, akkor talán eljutottam volna oda, hogy fejlesztem a meglévő képességem, és nem hagyom elsorvadni.

Viszont ma már erre nem tudnám a pontos választ megadni. Mert ugye amit most már felismertem, azzal sem élek olyan mértékben, mint ahogy esetleg más valaki megtenné.

Ugyanakkor az is kérdés, hogy biztos, hogy nem élek a megfelelő formában az adottságaimmal, vagy csak valamiféle egoból előjövő telhetetlenség mondatja ezt velem?

Aztán még az is itt van, hogy tán valóban nem használom ki magam a megfelelő módon, mert van bennem valamiféle félelem attól, hogy tán mégsem vagyok olyan tehetséges, mint azt magam gondolom?

Igen, azt gondolom, hogy ez a félelem itt van, nap mint nap szembe is kerülök vele a feladataim elvégzése közben.

Tehát egyrészről áldás a tehetség, amit igenis ki kell használni, mert egyébként elsorvad, másrészt bátrabban kellene felvállalni, hiszen csak akkor fejleszthető tovább, ha gyakorlom.

A Bibliából gyakran idézik azt az idézetet, ami a talentumról szól. Kár, hogy ott annyira az anyagi javakra esik a magyarázat.

Mert a talentum nem más, mint amit az ember kap természeténél fogva.

Amivel vagy élek, vagy nem. Vagy használom, vagy ő használ engem.

Ha nem én használom, abban az esetben sem marad rejtve, csupán ellenem fog dolgozni.

Objektivítás

Avagy mennyire vagyok képes a látásra?

A mindenapi életben azt mondom, hogy ezt vagy azt jól látom. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy amit látok, azt bizony nem a szemnek kell látnia.

Pedig amikor már szemüveg kerül az orrom hegyére, akkor elbizonytalanodhatnék abban, hogy mennyire is látom jól a dolgokat?

Természetesen amikor másokat nézek, akkor könnyen, sőt nagyon is könnyen meglátom a történésekben rejtő fonákságokat. Amikor magamra kerül a sor, akkor bizony nagy nagy munkával sikerül néha akár csak kis eredményeket is elérnem a tisztánlátás érdekében.

Emlékeimben még ott él, amikor mellszélleséggel kiálltam a magam ismerete mellett. :)
Sőt amellett is, hogy én ilyen vagyok, én nem tudok változni. :( Aztán persze változtam, akkor meg azt mondogattam, hogy már változtam eleget, többre már nem vagyok képes.

Természetesen képes voltam. Viszont nem nevezném változásnak. Inkább nevezném önmagam felismerésének. Nevezném annak, hogy mennyire vagyok képes önmagammal azonosulni. Mennyire vagyok képes megszabadulni olyan vélt tulajdonságaimtól, amiket eddigi éveim során összeszedtem.

Kitaláltam korábban magamnak egy szlogent: olyanná szeretnék válni, amilyennek megszülettem, csak tudatosan. Értem ez alatt, hogy ne az ösztön legyen a vezér bennem, hanem a tudatosság.

Most már kezdem érezni azt a fajta értéket, amire vágytam, kezdem érezni ennek az értéknek a jótékony hatását az életemben. Talán a legnagyobb változás amit megemlíthetek ebből a munkából adódóan az az érzékenység, a megbántottság felismerése és természetesen ennek a szétoszlatása.

Képessé tettem magam egy olyan látásmódra, amit már nem csak a szemmel lehet láttatni.

Gyermek

A gyermek viszonyulása a szülőhöz.

Mindenki lázad, amikor arról van szó, hogy fölébe kerekedjen a szülői elvárásnak.
És most ritka dolgok egyike lesz, hogy többes számot használok, mivel ezt most úgy gondolom, hogy nagyobb hangsúlyt tudok így adni a témának.

Szóval különbözőképpen lázadunk, de mindenképpen fontos, hogy tudjuk, a lázadás egy nagyon fontos dolog ahhoz, hogy ráleljünk a saját utunkra.

Amikor gyermekként a szülők elvárják tőlünk a különböző feladatok jól teljesítését, gyakran esnek abba a hibába, hogy önmagukat akarják a gyermekkel megismételtetni.

Ha ők hibáztak, és nem ismerték fel, és nyugodtan mondhatom, hogy nem ismerték fel, abban az esetben ugyanazt a hibát kódolják tovább a gyermekükbe.

A gyermek viszont pontosan tudja, hogy neki másfelé tartana az élete, de pont a gyermeki énjével ezen a legritkább esetben tud változtatni, így kényszerűen behódol. Később már nem tudja szétválasztani, hogy mi volt az, amit a szülő várt el tőle, így az élete folyamán gyakran lesz elégedetlen önmagával, hiszen minden fontosabb számára mint az, hogy önmagát átadja az életének.

És magam is ebben a felállásban hagytam magam mögött az éveket, így még most is alig alig ismerem magam annyira, hogy tudnám, mi is az én feladatom, amit szívem szerint tudnék tenni?

Elvárásokkal teli gyermekkor után elvárásokkal teli felnőtté váltam úgy, hogy még csak megközelítőleg sem tudtam, hogy mennyire nem a saját életemet élem.

Amikor elérnek az elégedetlenségnek a hullámai, akkor próbálok valamiféle kiutat találni, de mint mindenért, ezért is meg kell küzdeni, és itt már nem elég lázadni, itt már tenni is kell az eredményért.

Hiszem, hogy a szülők jót akarnak, de mert ők maguk sem tudják megkülönböztetni a jót a megfelelőtől, így valójában az marad, hogy csak hiszik, hogy jót akarnak.

Mindenkinek a saját felelőssége, hogy azokat a talapzatokat, amire bárkit is felállított élete folyamán, mikor és milyen mértékben dönti le, hogy végre magára találjon.

Útmutatás

Avagy szabad út a titkokhoz.

Az egész életem egy nagy titok. Vagy inkább sok kis apró?
És senkitől nem kaphatom meg készen azt a kulcsot, ami nyitja a hetedik szobát.

A hetedik szoba telis de teli van azokkal a titkokkal, amivel életem folyamán meg kell ismerkednem, és persze fel is kell ismernem, hogy lám csak lám, ez az én titkom volt.

Ebben a folyamatban senki nem tud segíteni, ezért veszélyes is bárkire hallgatni, hiszen egy másik embernek ugyanilyen titokszoba van a birtokában, amihez még ő sem találta meg a saját kulcsát.

Amikor még eltévedek a saját szobáimban, addig csak tévutakat tudok adni mások számára is, ahogy magam is tévutakon bóklászok.

Sőt még számomra is veszélyes addig tanácsokkal ellátni másokat, amíg magam sem látom magamnál megoldva az aktuális problémát amiben éppen tanácsot osztogatok, hiszen ezzel a magam vállára veszek egy olyan következményt, amit esetleg egy másik ember meglép az én tanácsomra, és abból neki kellemetlensége származik.

Éppen ezért nagyon fontosnak gondolom azt, hogy ismerjem a saját rejtett szobám tartalmát még akkor is, ha annak felismerése számomra fájdalommal jár. Mert bizony abban a szobában sok-sok fájdalom lakozik, nem véletlen rejtettem el a kulcsát.

Viszont amit már megtapasztaltam, amit már felismertem, azt nyugodtan megoszthatom másokkal mint a saját tapasztalatom, és akkor már nyugodtan továbbadhatom, mert akkor már azt is tudom, hogy a másikat nem arra veszem rá, hogy szerintem járjon el, hanem arra irányítom a figyelmét, amivel ő is ráláthat a saját titkaira.

Nagy nagy különbségek vannak tanácsok és tanácsok között, amire érdemes odafigyelnie annak, aki adja, hiszen ez is egy felelősség, és annak, aki kapja, hogy el tudja dönteni, hogy ebből mit tartson meg magának.

Zavaros

Mit találhatok egy zavaros vízben?

A minap kaptam egy olyan szót, ami nagyon sokat segített egy helyzet felismerésben.
A szó: énüzenet. Vagyis hogy úgy szólt, hogy sok énüzenetet küldök a másik felé.

Igen, ez abszolút így van, és tán ezt eddig is tudtam, de ahogy a zavaros vízben sem látunk semmi olyat, amit tán épp takar, én sem láttam meg a saját kusza érzelmeim között azt a lényeget, ami most letisztult.

Számomra ez a szó teljesen lefedi azt, hogy a saját szomorú és panaszos "énüzeneteim" küldözgetem a világ minden tájára.

Kezdem látni, hogy azzal, ha magamra vállalok minden vélt vagy valós hibát, amit elkövetek, azzal csak még jobban a földbe döngölöm magam, ami aztán újratermeli a panasz áradatot.

Sőt még az is letisztult, hogy azokat a tulajdonságaimat sem értékelem, amikről valójában pont azt gondolom, hogy a legértékesebb tulajdonságaim.
Beszélni ugyan beszélek róla, de valahogy abból is inkább a panasz szó hallik ki, amikor arra hivatkozom, hogy de hát nekem vannak ám jó tulajdonságaim, miért nem tetszenek azt észrevenni? :O

Szóval újra és újra rá kell eszmélnem, hogy mennyire fontos az, hogy ismerjem azokat a rejtett dolgokat, amikkel megkönnyíthetem a magam felismerését, ezzel együtt azt is, hogy tudjam, hogy igen, én tisztában vagyok azokkal a tulajdonságaimmal, amikkel élem az életem.

Nekem ezt jelenti, hogy a zavarosban nem lehet horgászni.
A zavaros érzelmek között nem található meg az az érték, amit képviselek, amit képviselni jöttem erre a világra.

Szabályok

Szabályok vagy feladatok vagy éppen valami más?

Amikor fiatal voltam, folyton a szabályok ellen lázadtam. Persze soha nem eléggé, mert addig soha nem merészkedtem, hogy azt felvállaljam, hogy drasztikusan át is hágom őket.

Szóval mára alaposan megváltozott arról az elképzelésem, hogy mik is a szabályok, és mire is valók?

Sokáig nem is gondoltam magamról, hogy még nem vagyok felnőve. Na jó, inkább azt mondom, hogy nem gondoltam, hogy még nem vagyok felnőtt.

Még most is csak éppen halkan merem mondani, hogy kezdek felnőtté válni. :) Sajnos nem kor függő.

Tehát a szabályok, amiket annak idején korlátokként éltem meg, arra késztetett mint minden rabot, hogy küzdjek, és harcba szálljak ellenük a szabadságért. És hát valljuk be, ez nem mindig eredményezi a sikert is egyben.

Amikor valami ellen harcolok, akkor ott nyilvánvaló, hogy nem értek vele egyet. Na de ez egy felelősség, hogy mit vagyok képes megtenni? Ha nem vagyok képes felelősséggel betartani a szabályokat, akkor nyugodtan mondhatom, hogy nem vagyok felelősség teli ember.

Tehát amíg harcolok valami ellen, addig nem mondhatom, hogy felnőttem, hiszen a felnőttségben éppen az a szép, hogy felnövök a feladathoz. Felnövök saját életemhez.

Addig, amíg nem vagyok képes emberalkotta szabályok elfogadására és betartására, addig nem vagyok képes sem magam, sem mások iránt felelősséggel viseltetni.

A szabadság éppen abban rejlik, hogy képes vagyok megérteni és elfogadni a szabályokat, hiszen az életnek is vannak szabályai, és ha küzdök, akkor az élet szabályai ellen is küzdök, azaz a saját életemet teszem tönkre a be nem tartott "szabályokkal".