2009. december 28.


Szavakkal kifejezni nem lehet
Azt, hogy mi bennem a szeretet

Szavakkal kifejezni nem lehet
Azt, hogy mi az ami bánt engemet

Szavak helyett szeretet
Ez az mit kifejezni nem merek

Szavak helyett szeretet
Ez az mit élnem kellene

Mókuskerékben forog az életem
Hol soha nem lehet enyém a szeretet

Mókuskerékben forog a szeretet
Hova szavak nem röpítenek

2009. december 27.

Karácsony
A szeretet ünnepe, vagy feloldozás?

Mire vágyom a karácsony szó hallatán? Nem tudom. Csak azt, hogy valami amit annyit hangoztatnak körülöttem, az nálam nem találja meg a helyét.
Ez a hangoztatott szó: szeretet.

Nálam ez egy több értelemmel bíró érzést magában rejtő szó.
Az egyik ilyen érzés, hogy mennyire nincs valós tartama a szónak, hogy mennyire a fellengzős kivitele van ilyenkor napirenden.

Azt tapasztalom, hogy attól, hogy kimondjuk, hogy a szeretet ünnepét készülünk ünnepelni, még nem jelenik meg a szeretet.

Nem, nem hiszek abban, hogy karácsonykor mindenki szeret mindenkit.
Nem, nem hiszek abban, hogy az addig érzett érzelem erre a varázslatos estére megváltozik.
Nem, nem hiszek abban, hogy ettől a dátumtól fogva szeretek és szeretni fognak.

Viszont van bennem egy érzelem, ami fáj, ami kínokat okoz, amikor arra gondolok, hogy szeretek.

2009. december 7.

Párkapcsolat
A magam fénye vagy tán árnyéka?

Ez az írás részemről most inkább csak fejtegetése valaminek, hiszen évek óta egyedül élek, tehát eljátszani sem tudom az elmejátékomat. :)

Adva van egy másik, akit nagyon kedvelek, szépnek és erősnek látok, és minden olyan dolgot imádok benne, amivel felruházom.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ő nem olyan, csak egyszerűen én ezt látom meg benne.

Aztán ahogy alakul az élet itt is ott is változások mennek végbe, ahol már látni kezdem az árnyékokat, és persze később a sötét foltok is elnyerik a láthatóságot.

Igen ám! De kinél vannak a fények, az árnyékok, a sötét foltok? A másiknál? Igen, ott. Mert csak ott látom.
A másikban látom meg azt az oldalam, amivel jómagam nem merek, ezáltal nem is akarok szembekerülni.
Persze a fényekkel csak csak valahogy elvagyok, na de a sötét foltok? :O

Igen, még a fények sem olyan egyértelműek, hiszen hogyan is merném elhinni, hogy én egy kellemes tulajdonságokkal megáldott ember vagyok?
Ennek fényében az csak természetes, hogy van egy sötét oldalam, na de azt meg szintén nem akarom elhinni.
Akkor most milyen is vagyok én?

A világnak be nem vallanám, hogy azért bízom abban, hogy én egy "jó" ember vagyok, és a "rossz" oldalamat meg végképp nem akarom megmutatni.
A "jó" oldalammal ugye már korábban találkoztam. Persze ezt megsemmisítettem a kishitűségem által.
Így tehát marad a "rossz" oldalam keresése - amit természetesen megint kifele keresek -, mert magam elől sem tagadhatom le egy életen át.

Kívül pedig nem találom, így marad a tehetetlenségem, hogy az az ember, akiben megtalálni vélem ezt az oldalam is, valahogy még a szerelem kedvéért sem hajlandó megváltozni!

Furcsán alakulnak a dolgok. Most, hogy mindezt tudom elméletben, nincs módom alkalmazni a gyakorlatban.
De vaj' tudnám-e alkalmazni olyan egyszerűen a gyakorlatban, mint amilyen egyszerűen itt megfogalmaztam elméletben?

2009. december 2.

Önismeret
Egyezik vaj' az önmegismeréssel?

Gyakran találkozom olyan megállapításokkal, hogy "ismerem magam".
Valóban. Mindenki ismeri magát. Érdekes is lenne, ha nem így lenne. :)

De sajnos mégsem így van egészen. Mindenki ismeri azt az önmagát, akit önmagának hisz.
Az önmegismeréssel elsajátított önismeret egészen más képet mutat az emberről, mint az, amelyikben azt hiszem, hogy ismerem magam.

Amíg azzal kérkedtem, hogy én ismerem magam, az az ismeret sajnos ahhoz túl kevés volt, hogy képes legyek önmagam mélyére hatolni.
Önmagam mélyére való hatolás nélkül pedig képtelen vagyok boldog lenni.

Ha megelégszem azzal a felszínnel, amiről azt hiszem, hogy én vagyok, addig sajnos semmi mást nem csinálok, mint vagdalkozom kifele, a világ összes problémájára ráhúzom a felelősséget, mert ugye azt magamban még nem fedeztem fel.

Hosszú időn keresztül türelmetlen voltam magammal szemben, de a haladásom sajnos talán éppen ezért túl lassúnak bizonyult az önmagam útján.

Tudom, hogy ez egy élethosszig tartó folyamat, a végére érni tényleg csak a végén lehet, de ha el sem kezdem, akkor még haladni sem vagyok képes az úton.

Akkor csak az út széléről látom az úton haladókat, és irigyelhetem őket azért, amit ők már elértek önmagukkal. Mert azt ugye be kell látnom, hogy egy olyan ember, aki a lehetőségeivel tisztában van, nagy előnyre tesz szert a haladásban.

A lehetőségek pedig bennem vannak, de ha nem haladok az önmegismerés felé, akkor elcsúszok az önismereten.

2009. november 21.

Gondolat olvasás
Vagy inkább gondolat látás?

Emlékeimben ott él egyik tanítóm élménye, aki arról beszélt, hogy hogyan tudott kommunikálni egy sámánnal úgy, hogy egyetlen szó nem hangzott el köztük.

Nos ezen elindulva gondolom inkább látásnak, mint olvasásnak azokat a gondolatokat, amit mások kivetítenek.

Ezzel kapcsolatosan felidézem azt, amikor azok táborát gyarapítottam, aki mindig jobban tudta magánál a problémáját boncolgató embernél, hogy ő tulajdonképpen mire is gondol.
Természetesen ebben is van valami, csak éppen semmi köze a másik ember gondolataihoz, hanem mindenkor ahhoz, ami bennem játszódik le adott esetben témától függően.

Ahhoz, hogy képes legyek valakinek a gondolatiban részesülni, ahhoz nagyon nagy odafigyelésre lenne szükség, és arra, hogy a saját magam életét teljesen kizárjam arra az időre.
Hát azt hiszem, ez kevés embernek adatik meg, de semmiképpen a hétköznapi életet élő, és a hétköznapi gondolkodással gondolkodó ember számára vannak fenntartva ezen ritka alkalmak.

Amit a magaménak tudhatok azok a szavak, amivel valaki elmondja a maga történetét, és abban ráismerek olyan dolgokra, amikkel a mesélő nem is gondol.
De hogy ez is biztosan úgy van-e, arra nem merném letenni a nagy esküt. :)

Nagyon sokszor fel kellett ismernem, hogy a magam által felállított igazságrendszerbe egyszer csak valaki felvetett egy másfajta igazságot, amivel felülírta a sajátomét.

Felteszem a kérdést, hogy akkor érdemes-e valakinek az életébe úgy beleavatkozni, hogy azt képzelem, hogy azt én képes vagyok megoldani a saját látásom (olvasatom) szerint?

Azt kell mondanom, hogy nem, nem vagyok ilyenre képes.
Csak és kizárólag a saját életemben tudok - ha tudok - olyan rendet teremteni, hogy azáltal képes legyek egy másik embernek olyan útmutatást nyújtani, amivel talán már ő is tud kezdeni valamit.

2009. november 8.

Zsarolás
Avagy érzelmi függőség.

Az úgymond szeretet másik formája az érzelmi zsarolás. Azaz van egy kívánságom, de mert adott esetben a másik mert nemet mondani, hát belekezdek az "érzelmek kimutatásába".

Bármivel tudok manipulálni, ha ismerem a másik ember érzelem világát.
Persze ami a leghatásosabb, az mindig a szülő és gyermek között meglévő érzelmi szál feszegetése.

Eljutottam addig a pontig, amikor azt kell mondjam, hogy az érzelmek illetve az azoknak hitt hatékonyság kifejezetten káros.
És... sajnos mindkét fél részére.
Ha engem zsarolnak, az szinte egyértelmű, hogy mennyire bántó, hiszen teljes mértékben zokon veszem, hogy a másik ki akar használni.
De a fordítottjában is ott van a fájdalom, mikor magam vagyok a zsaroló, mivel ott meg a saját akaratommal kell viaskodnom.

És hát inétt fogva mindenkire rá lehet mondani, hogy csak kihasználja a másikat.
A szülő a gyermeket, a gyermek a szülőt, a barát a barátot, az ember az embert.

Hogy mi a megoldás? Nincs megoldás. Illetve van, de azt gondolom, hogy az egy messze cél.
Azt gondolom, hogy pontosan azért vannak kapcsolatok, hogy "kihasználjuk" egymást.
Kihasználjuk, hogy a kapcsolataink által fejlődhetünk.
Kiélhetjük az érzelmeinket, melyek ilyen formában lecsendesülnek.

S végül talán megérjük, megértjük, hogy a másik ember ugyanúgy a saját érzelmi kerekében hányódik mint mi.
S talán eljutunk addig a pontig, ahol már nem csak a saját érzelmeink tudnak ránk visszahatni.

Ja! És talán magam is megértem. :))

2009. november 7.

Akarnokság
Mint szeretet elképzelés.

Amikor azt akarom, hogy a másiknak jó legyen, mert csupa szeretetből így gondolom, akkor bizony ott nem lehet szeretetről beszélni, hanem inkább akarnokságról.

Életemben sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor a szeretetet összekevertem azzal, hogy "neked csak jót akarok".
A maga módján ez természetesen igaz is volt, és nem lehet megkérdőjelezni a jó szándékot részemről, de...

Először is a magam érzéseit akarom a helyükön tudni, azt akarom, hogy ami történik a másikkal abból nekem ne legyen szomorúságom, mérgem, vagy akármi más érzelmem, ami engem megvisel.

Aztán meg nagyon sok mindent nem tudhatok, hogy egy ember életében mi miért történik. A sajátomét sem, nem hogy egy másik életét ismerhetném annyira, hogy önhatalmúlag meg tudnám ítélni, hogy igen, erre a másiknak szüksége van.

Az, hogy törődök egy másik emberrel, az nem fajulhat addig, hogy az a másik úgy érezze, hogy megfosztottam a saját akaratától. A törődés abban kell, hogy megnyilvánuljon, hogy a másik emberrel felismertetem, hogy amit csinál, az éppen tán a vesztébe sodorja.

Ennél többet csak az tehet magáért, aki abban a helyzetben van, hogy tehet magáért. :)

Hétköznapi értelemben meg lehet kérdőjelezni, hogy ez önzőség, valóban pedig éppen az ellenkezője az önzőség.
Hiszen épp az önzőség motiválja azt az embert, aki a saját akaratának akar érvényt szerezni olyankor, amikor senki más nem illetékes, mint az, akire ráerőlteti az akaratát.

Természetesen a hétköznapi életben pont az ilyen erőszakos viselkedés a mérce, és az ilyen erőszakos stílusban való megközelítésre lehet hinni, hogy lám csak lám, milyen szeretettel viseltetik a másik iránt.

A mérce mindig csak a saját mércénk lehet a saját érték rendünkhöz, és kizárólag a saját életünk megítélésben tud segíteni. Persze csak akkor, ha nem fecséreljük el másra. ;)

2009. november 6.

Talentum
Avagy tehetség mint áldás vagy átok.

Hosszú idő telt el az életemből úgy, hogy nem voltam azzal tisztában, hogy milyen adottságaim is vannak valójában.
Sok olyan oldalam volt, amire nem is gondoltam, hogy másnak ilyen nincs. Mivel természetes volt, hogy nekem van, így azt képzeltem, hogy akkor az minden embernél természetesen megtalálható.

Hát nem így van. És ebben az a szomorú a számomra, ha tudtam volna róla, akkor talán eljutottam volna oda, hogy fejlesztem a meglévő képességem, és nem hagyom elsorvadni.
Viszont ma már erre nem tudnám a pontos választ megadni. Mert ugye amit most már felismertem, azzal sem élek olyan mértékben, mint ahogy esetleg más valaki megtenné.

Ugyanakkor az is kérdés, hogy biztos, hogy nem élek a megfelelő formában az adottságaimmal, vagy csak valamiféle egoból előjövő telhetetlenség mondatja ezt velem?

Aztán még az is itt van, hogy tán valóban nem használom ki magam a megfelelő módon, mert van bennem valamiféle félelem attól, hogy tán mégsem vagyok olyan tehetséges, mint azt magam gondolom?

Igen, azt gondolom, hogy ez a félelem itt van, nap mint nap szembe is kerülök vele a feladataim elvégzése közben.

Tehát egyrészről áldás a tehetség, amit igenis ki kell használni, mert egyébként elsorvad, másrészt bátrabban kellene felvállalni, hiszen csak akkor fejleszthető tovább, ha gyakorlom.

A Bibliából gyakran idézik azt az idézetet, ami a talentumról szól. Kár, hogy ott annyira az anyagi javakra esik a magyarázat.

Mert a talentum nem más, mint amit az ember kap természeténél fogva.
Amivel vagy élek, vagy nem. Vagy használom, vagy ő használ engem.
Ha nem én használom, abban az esetben sem marad rejtve, csupán ellenem fog dolgozni.

2009. október 17.

Objektivítás
Avagy mennyire vagyok képes a látásra?

A mindenapi életben azt mondom, hogy ezt vagy azt jól látom. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy amit látok, azt bizony nem a szemnek kell látnia.

Pedig amikor már szemüveg kerül az orrom hegyére, akkor elbizonytalanodhatnék abban, hogy mennyire is látom jól a dolgokat?

Természetesen amikor másokat nézek, akkor könnyen, sőt nagyon is könnyen meglátom a történésekben rejtő fonákságokat. Amikor magamra kerül a sor, akkor bizony nagy nagy munkával sikerül néha akár csak kis eredményeket is elérnem a tisztánlátás érdekében.

Emlékeimben még ott él, amikor mellszélleséggel kiálltam a magam ismerete mellett. :)
Sőt amellett is, hogy én ilyen vagyok, én nem tudok változni. :( Aztán persze változtam, akkor meg azt mondogattam, hogy már változtam eleget, többre már nem vagyok képes.

Természetesen képes voltam. Viszont nem nevezném változásnak. Inkább nevezném önmagam felismerésének. Nevezném annak, hogy mennyire vagyok képes önmagammal azonosulni. Mennyire vagyok képes megszabadulni olyan vélt tulajdonságaimtól, amiket eddigi éveim során összeszedtem.

Kitaláltam korábban magamnak egy szlogent: olyanná szeretnék válni, amilyennek megszülettem, csak tudatosan. Értem ez alatt, hogy ne az ösztön legyen a vezér bennem, hanem a tudatosság.

Most már kezdem érezni azt a fajta értéket, amire vágytam, kezdem érezni ennek az értéknek a jótékony hatását az életemben. Talán a legnagyobb változás amit megemlíthetek ebből a munkából adódóan az az érzékenység, a megbántottság felismerése és természetesen ennek a szétoszlatása.

Képessé tettem magam egy olyan látásmódra, amit már nem csak a szemmel lehet láttatni.

2009. október 1.

Gyermek
A gyermek viszonyulása a szülőhöz.

Mindenki lázad, amikor arról van szó, hogy fölébe kerekedjen a szülői elvárásnak.
És most ritka dolgok egyike lesz, hogy többes számot használok, mivel ezt most úgy gondolom, hogy nagyobb hangsúlyt tudok így adni a témának.

Szóval különbözőképpen lázadunk, de mindenképpen fontos, hogy tudjuk, a lázadás egy nagyon fontos dolog ahhoz, hogy ráleljünk a saját utunkra.

Amikor gyermekként a szülők elvárják tőlünk a különböző feladatok jól teljesítését, gyakran esnek abba a hibába, hogy önmagukat akarják a gyermekkel megismételtetni.

Ha ők hibáztak, és nem ismerték fel, és nyugodtan mondhatom, hogy nem ismerték fel, abban az esetben ugyanazt a hibát kódolják tovább a gyermekükbe.

A gyermek viszont pontosan tudja, hogy neki másfelé tartana az élete, de pont a gyermeki énjével ezen a legritkább esetben tud változtatni, így kényszerűen behódol. Később már nem tudja szétválasztani, hogy mi volt az, amit a szülő várt el tőle, így az élete folyamán gyakran lesz elégedetlen önmagával, hiszen minden fontosabb számára mint az, hogy önmagát átadja az életének.

És magam is ebben a felállásban hagytam magam mögött az éveket, így még most is alig alig ismerem magam annyira, hogy tudnám, mi is az én feladatom, amit szívem szerint tudnék tenni?

Elvárásokkal teli gyermekkor után elvárásokkal teli felnőtté váltam úgy, hogy még csak megközelítőleg sem tudtam, hogy mennyire nem a saját életemet élem.

Amikor elérnek az elégedetlenségnek a hullámai, akkor próbálok valamiféle kiutat találni, de mint mindenért, ezért is meg kell küzdeni, és itt már nem elég lázadni, itt már tenni is kell az eredményért.

Hiszem, hogy a szülők jót akarnak, de mert ők maguk sem tudják megkülönböztetni a jót a megfelelőtől, így valójában az marad, hogy csak hiszik, hogy jót akarnak.

Mindenkinek a saját felelőssége, hogy azokat a talapzatokat, amire bárkit is felállított élete folyamán, mikor és milyen mértékben dönti le, hogy végre magára találjon.

2009. szeptember 27.

Útmutatás
Avagy szabad út a titkokhoz.

Az egész életem egy nagy titok. Vagy inkább sok kis apró?
És senkitől nem kaphatom meg készen azt a kulcsot, ami nyitja a hetedik szobát.

A hetedik szoba telis de teli van azokkal a titkokkal, amivel életem folyamán meg kell ismerkednem, és persze fel is kell ismernem, hogy lám csak lám, ez az én titkom volt.

Ebben a folyamatban senki nem tud segíteni, ezért veszélyes is bárkire hallgatni, hiszen egy másik embernek ugyanilyen titokszoba van a birtokában, amihez még ő sem találta meg a saját kulcsát.

Amikor még eltévedek a saját szobáimban, addig csak tévutakat tudok adni mások számára is, ahogy magam is tévutakon bóklászok.

Sőt még számomra is veszélyes addig tanácsokkal ellátni másokat, amíg magam sem látom magamnál megoldva az aktuális problémát amiben éppen tanácsot osztogatok, hiszen ezzel a magam vállára veszek egy olyan következményt, amit esetleg egy másik ember meglép az én tanácsomra, és abból neki kellemetlensége származik.

Éppen ezért nagyon fontosnak gondolom azt, hogy ismerjem a saját rejtett szobám tartalmát még akkor is, ha annak felismerése számomra fájdalommal jár. Mert bizony abban a szobában sok-sok fájdalom lakozik, nem véletlen rejtettem el a kulcsát.

Viszont amit már megtapasztaltam, amit már felismertem, azt nyugodtan megoszthatom másokkal mint a saját tapasztalatom, és akkor már nyugodtan továbbadhatom, mert akkor már azt is tudom, hogy a másikat nem arra veszem rá, hogy szerintem járjon el, hanem arra irányítom a figyelmét, amivel ő is ráláthat a saját titkaira.

Nagy nagy különbségek vannak tanácsok és tanácsok között, amire érdemes odafigyelnie annak, aki adja, hiszen ez is egy felelősség, és annak, aki kapja, hogy el tudja dönteni, hogy ebből mit tartson meg magának.

2009. szeptember 22.

Zavaros
Mit találhatok egy zavaros vízben?

A minap kaptam egy olyan szót, ami nagyon sokat segített egy helyzet felismerésben.
A szó: énüzenet. Vagyis hogy úgy szólt, hogy sok énüzenetet küldök a másik felé.

Igen, ez abszolút így van, és tán ezt eddig is tudtam, de ahogy a zavaros vízben sem látunk semmi olyat, amit tán épp takar, én sem láttam meg a saját kusza érzelmeim között azt a lényeget, ami most letisztult.

Számomra ez a szó teljesen lefedi azt, hogy a saját szomorú és panaszos "énüzeneteim" küldözgetem a világ minden tájára.

Kezdem látni, hogy azzal, ha magamra vállalok minden vélt vagy valós hibát, amit elkövetek, azzal csak még jobban a földbe döngölöm magam, ami aztán újratermeli a panasz áradatot.

Sőt még az is letisztult, hogy azokat a tulajdonságaimat sem értékelem, amikről valójában pont azt gondolom, hogy a legértékesebb tulajdonságaim.
Beszélni ugyan beszélek róla, de valahogy abból is inkább a panasz szó hallik ki, amikor arra hivatkozom, hogy de hát nekem vannak ám jó tulajdonságaim, miért nem tetszenek azt észrevenni? :O

Szóval újra és újra rá kell eszmélnem, hogy mennyire fontos az, hogy ismerjem azokat a rejtett dolgokat, amikkel megkönnyíthetem a magam felismerését, ezzel együtt azt is, hogy tudjam, hogy igen, én tisztában vagyok azokkal a tulajdonságaimmal, amikkel élem az életem.

Nekem ezt jelenti, hogy a zavarosban nem lehet horgászni.
A zavaros érzelmek között nem található meg az az érték, amit képviselek, amit képviselni jöttem erre a világra.

2009. szeptember 10.

Szabályok
Szabályok vagy feladatok vagy éppen valami más?

Amikor fiatal voltam, folyton a szabályok ellen lázadtam. Persze soha nem eléggé, mert addig soha nem merészkedtem, hogy azt felvállaljam, hogy drasztikusan át is hágom őket.

Szóval mára alaposan megváltozott arról az elképzelésem, hogy mik is a szabályok, és mire is valók?

Sokáig nem is gondoltam magamról, hogy még nem vagyok felnőve. Na jó, inkább azt mondom, hogy nem gondoltam, hogy még nem vagyok felnőtt.
Még most is csak éppen halkan merem mondani, hogy kezdek felnőtté válni. :) Sajnos nem kor függő.

Tehát a szabályok, amiket annak idején korlátokként éltem meg, arra késztetett mint minden rabot, hogy küzdjek, és harcba szálljak ellenük a szabadságért. És hát valljuk be, ez nem mindig eredményezi a sikert is egyben.

Amikor valami ellen harcolok, akkor ott nyilvánvaló, hogy nem értek vele egyet. Na de ez egy felelősség, hogy mit vagyok képes megtenni? Ha nem vagyok képes felelősséggel betartani a szabályokat, akkor nyugodtan mondhatom, hogy nem vagyok felelősség teli ember.

Tehát amíg harcolok valami ellen, addig nem mondhatom, hogy felnőttem, hiszen a felnőttségben éppen az a szép, hogy felnövök a feladathoz. Felnövök saját életemhez.

Addig, amíg nem vagyok képes emberalkotta szabályok elfogadására és betartására, addig nem vagyok képes sem magam, sem mások iránt felelősséggel viseltetni.

A szabadság éppen abban rejlik, hogy képes vagyok megérteni és elfogadni a szabályokat, hiszen az életnek is vannak szabályai, és ha küzdök, akkor az élet szabályai ellen is küzdök, azaz a saját életemet teszem tönkre a be nem tartott "szabályokkal".

2009. szeptember 1.

Alaktalan a tér
Alaktalan a forma
Alaktalan a metafora

Változik a világ
Változik a virág
Változik az ideál

Alaktalan a létforma
Változik az életforma
Bölcsesség a metafora

2009. augusztus 31.

Elvárás
Kitől miért mennyit?

Itt kétfelé veszem a gondolataim. Az egyik vonal, amikor azt hallom, hogy valaki elvár mástól valamit. A másik az, amikor magam várok el mástól valamit.

A magam kérdésén már sokszor végigmentem, és meg kell állapítanom, hogy nagyon felesleges akármit is elvárnom. Főleg nem mástól.
Így a kérdésnek ez a fele már nem is annyira érdekes számomra, hiszen már megtanította magát nekem. :)

Nos akkor boncolgatom a másik vonalat. A következő kérdések gyakran elhangzanak.
"Miért nem adja meg nekem azt a tiszteletet, amit megérdemlek?"
"Miért nem kapom meg azt a megbecsülést, amit én is adok neki?"
Vagy: "Miért kéne nekem megbocsátani amit velem művelt?"

A válasz szinte minden kérdésre ugyanaz. Mert amit magamból adok ki, azt tükrözi a másik felém.
Útálom
ezt az igazságot. ;) De sajnos igaz. :)

Tehát soha nem haladhatok tovább önmagamnál. Én adom meg a lehetőséget egy másiknak, hogy úgy viselkedjen velem, ahogy viselkedik.

Akármit is tapasztalok, annak mindenképpen én vagyok az elindítója, a mozgató rugója.
Valamiért arra van szükségem, hogy felismerjem és lecseréljem önmagamban a nem tetsző viselkedés mintát, ami már szinte tulajdonságomként rögzült.

Tiszteletet akkor kapok, ha magam is adok. Tehát azonnal kapok, ha adok.
Megbecsülést szintén csak akkor kapok, ha magam is képes vagyok arra, hogy megbecsüljem a másikat.
Bocsánatot pedig nem adhatok senkinek, csak saját magamnak. Azon egyszerű oknál fogva, hogy csak magam tudom megbántani magam.

Mi maradt a végére amit elvárhatok bárkitől és miért?
A semmi maradt, ami megtelt azzal, hogy magam adhatok mindent, amit kapni szeretnék.

2009. augusztus 29.

Sértettség
Avagy csupán vélt támadás?

Azt hiszem most talán sikerül fülön csípnem a sértettséget. Mármint önmagamban. Vagy másokban? ;)

Akkor szép sorban. Mikor vagyok sértett? Egy válasz már megvan. Pl akkor, amikor elvárom másoktól, hogy úgy működjenek, ahogyan azt én szeretném, de mégsem teszik.

Aztán pl olyankor, amikor... mikor is? Hát ez az! Tán nincs is rá több ok, mint az az egy, hogy a dolgok nem aszerint működnek, ahogy az az én tetszésemnek megfelel.

Sértettnek érzem magam, amikor valakihez alkalmazkodom, mindeközben rólam a másik megfeledkezik.
Sértettnek érzem magam akkor, amikor úgy bánnak velem, mint egy gyermekkel.
Sértettnek érzem magam olyan helyzetekben, amikor a tehetetlenség karmai közé kerülök.
Sértettnek érzem magam nagyon sok helyzetben, felesleges felsorolásba kezdenem.

Okom van a sértettségre? Minden bizonnyal. De ugyanakkor azt is látnom kell, hogy ezzel csak a magam keserűségét táplálom.
Hiszen az, aki "megteremtette" számomra a sértettséget, csupán csak a "tanítás" egyik formáját tette le elém teljesen kész állapotban.

Nem szólnak arról, hogy egy füstbe ment tervbe és egy másik emberbe vetettem a hitem?
Hát igen, ez elég elkeserítő, hogy nem saját magamban bízok.
Úgy bánnak velem mint egy gyerekkel?
Hát ha egyszer úgy viselkedek mint egy gyerek, akkor hogy lehet másképpen bánni velem?
A tehetetlenséget okolom a sértettségem miatt?
Hát ennél bizony el kell fogadnom, hogy amit megoldhatok, azt oldjam meg, a többit pedig engedjem útjára.

Így szépen kielemezve a sértettség érzését, rá kell jönnöm, hogy a közös nevező minden esetben én magam vagyok.
Az az én magam, aki azt képzeli, hogy a világ azért jött létre, hogy őt magát szolgálja.

Na jó, most egy kicsit már fejlődő stádiumban vagyok.
Most már tudom, hogy a világ azért jött létre, hogy engem szolgáljon. ;)

2009. augusztus 16.


Juttassátok eszembe bármikor
Ha megfeledkeznék jóságotokról
Ha azonosulnék megtett utammal
Ha része lennék zúgó folyamnak

Ott legbelül olykor éreztem
Hogy valahol valahogy léteztek
A bajban megfogtátok kezem
Most már jobban észre veszem

Álmomban építettem egy képet
Melyben megfér minden nézet
Ébredezve látom még
A valóság sok apró részletét

Tornyosulnak a képek
Miket álmok megidéznek
Bezárva emberi tunyaságba
Szellemek sínylődnek rabságban

Otthonomra rátalálok
Kandalló izzó fényére csodálkozok
Melegséget érzek szívem táján
Búcsút intek múló kép láttán

Ott legbelül tétlen nézem
Hogy töröm össze végleg énem
Ott legbelül már szólhatok
Meghallja ki álmot hozott

2009. augusztus 15.

Szenvedély
Mint élet fenntartó szerep.

Sok-sok szenvedély lakozik az emberben. Azt hiszem bennem még túl is teng néha. :)
Amikor szenvedélyes vagyok, akkor gyakorlatilag semmit nem találok lehetetlennek. De valamiért ez a szenvedély hol magas hőfokon ég, hol éppen csak pislákol.

Vajon mivel szabályozom? Szenvedélyesen tudok kiállni valaki vagy valami mellett.
Viszont amikor magam mellett kellene kiállnom, már csak pislákol ez a szenvedélyesség.
Persze a valóságot nem töröm meg azzal, hogy ezt ki is mutatom, hiszen akkor csorbát szenved a rólam alkotott kép. Ellenkezőleg. Továbbra is igyekszem fenntartani azt a látszatot, hogy én bizony megvédem a magam igazát.

Valahogy fordítva kellene történnie a dolgoknak. Először is a magam igazáért kellene síkra szállnom, és azt éreznem, hogy valódi tűz lobog bennem. Így viszont az az érzésem, hogy csak festem a tüzet, ami szinte azonnal fel is emészti önmagát.

Amikor valami általam vélt igazság mellé teszem le a szavam, és ezt olyanok támadják, akiknek nagyobb a magukba vetett hitük - ha mégoly szörnyen silány is a minőség -, le tudnak dönteni az igazságommal együtt. Mondhatom nyugodtan, hogy a padlóra küldenek.

A mostani szenvedélyem inkább irányul magam ellen, mint a magam javára.
Mindig annyira el tudok csodálkozni azon, hogy embereknek mekkora az önbizalma adott esetben a semmire, hogy ettől azt gondolom, hogy az én tudásom oly csekély, amiért nem is érdemes azt kihangsúlyozni.

Szenvedélyes vagyok, de ezt a szenvedélyt most kezdem megismerni, és most kezdem magamban elfogadni.
Akkor, amikor a magaménak merem vallani, biztosan tudok változtatni is azon, hogy kevesebb hitet tápláljak önmagamban, mint amit valóban megérdemlek.

2009. augusztus 12.

Figyelem
Kinek és minek adom a figyelmem?

Első nekifutásnak talán azt kellene mondanom, hogy mindenkihez, és természetesen mindennek.
De ez így egyáltalán nem lenne igaz, sőt nem is akarnám, hogy igaz legyen. Ma még nem. :)

Amikor a figyelmem adom, akkor csak úgy érdemes azt adnom, hogy akkor az adott pillanatban én ott se legyek. Amikor valaki szeretné magát megosztani velem, akkor nem gördíthetek akadályt elébe, mert az megtörné azt az intimitást, amit a másik remél tőlem a bizalma érdekében.

Tehát ha a tiszta figyelmem adom, akkor pontosan átérzem a másikat teljes valójában. Ilyen állapotban vagyok képes a másikat úgy megérteni, ahogy azt a másik is szeretné, hiszen talán pont ezért választ engem erre a feladatra. És ha ez a tiszta figyelem a kölcsönösség jegyében születik meg, akkor megtörténik a kölcsönös elfogadás.

Amikor ez megtörténik két ember között, akkor megszűnnek a határok mindkét részről, akkor megszületik az egyetértés. Azaz kizárom a lehetőségét, hogy elvárással legyek a másik fél felé, hiszen éppen úgy fogadom el, ahogy van.

Amikor viszont ez mégsem így történik, hanem beleviszem a magam érzelmeit, a magam elvárásait, akkor már előtérbe kerül a meg nem értés, és ezzel együtt az elfogadás erősen csorbát szenved.

Amikor mindenáron azt akarom elérni, hogy a másik úgy működjön, ahogy én szeretném, és persze ez nem sikerülhet, sőt nem is szeretném, hogy így legyen, akkor kidomborodnak a különbségek. A kérdés inétt fogva nem az, hogy miért én vagy miért a másik, hanem az, hogy hogyan tudom ezt a helyzetet megoldani?

Választhatok, hogy úgy ítélem meg nem adok hozzá több figyelmet, ekkor hamvában hal el a bizalom.
Választhatom azt a megoldást, hogy teszek azért, hogy tisztább figyelemmel kapcsolódok a másikhoz. Ezt teszem akkor, ha képes vagyok felismerni a magam érzelmeit, amivel a másikhoz kapcsolódok.

Viszont semmi esetre sem kívánom választani azt a lehetőséget, hogy valami olyanhoz adom a figyelmem, amitől rosszul érzem magam a bőrömben. Ezek az ismert - köznyelv szerint - negatív érzelmek, amit a másik kiválthat belőlem.

Úgy gondolom a legnagyobb felelősség abban van, amikor azt a fajta figyelmet tudom a másiknak biztosítani, amiből mindketten profitálunk, amiben mindketten fel tudunk oldódni, hiszen egy kapcsolatnak a legnagyobb terhet cipelő pillére a bizalom.

A bizalom, ami nagyon értékes és egyben nagyon sérülékeny. Könnyű azt mondani, hogy én tökéletes vagyok, és ugye ez esetben tökéletes bennem a bizalom is. De sajnos ez így egyáltalán nem igaz.

A bizalom az önmagamba vetett hit, ami kiterjed másokra is.
Ha megvan! De nincs meg.
És amikor nincs meg, akkor bántom a másikat, hisz ha nincs bizalom, akkor intimitás sem jöhet létre. Ha nincs intimitás, akkor megismerésről szó sem lehet. Ha nincs megismerés, akkor ott elfogadásról végképp nem beszélhetek.

Így fodrozódik oda-vissza a figyelem, amit adhatok és kaphatok.

2009. augusztus 7.

Kapcsolatok II
Kapcsolatok, mint érdek képviseletek.

Mennyi őszinteséget bír ki egy kapcsolat? Milyen hazugságokkal lehet traktálni az elmét, amikor egy kapcsolatról elmélkedik?

Talán nem vagyok egyedül, amikor megkérdőjelezek egy egy kapcsolatot, hogy tulajdonképpen milyen alapja lehet, min nyugszik két vagy több ember harmóniája?

Nem tartozom azok közé, akik szemrebbenés nélkül hazudják, hogy a kapcsolataik a szereteten alapulnak.
Igen, igen, ott van a hazugság, amikor azt mondom, hogy én szeretem ezt és ezt az embert. Azt ugyan nem tudom megmondani, hogy miért, ezért aztán legtöbbször azt mondom, hogy: csak!

Tehát ha nem vagyok képes tisztázni magammal, hogy milyen érdek alapú kapcsolatot tartok fenn, akkor rendesen hazudok magamnak. És természetesen hazudok a másiknak is, mert abban a téves hitben élek, hogy a hazugsággal mindent ki tudok védeni. Még a másik oldalról érkező hazugságokat is. Hiszen a kapcsolat másik oldala ugyanígy épül fel.

Nincs olyan kapcsolat, amit ne valamilyen érdek hozna létre, és tartana meg.
A szülő érdeke, hogy a gyermekén keresztül tovább vigyen valamit, ami az élethez köti. De még ebben az életben is egyértelműen abban reménykedik, hogy van valakije, akire számíthat, ha...

Mint gyermek számítok a szülőmre. Amíg kicsi vagyok, addig azért, hogy felneveljen. Aztán ezer egy dologban számítok a segítségére, támogatására, amíg valamelyikünk csak él.

Talán a testvéremtől várok a legkevesebbet. Őt valahogy úgy szeretem, hogy képes vagyok folyton valamiféle megújulásra a kapcsolatunkban.

Aztán a szerelmemtől várok valamit, amire egyedül nem vagyok képes, hisz magamban nem ismerem fel azt a felem, amit ő képvisel. Tehát várom, hogy az életemben képviselje vagy a jobbik, rosszabb esetben a rosszabbik felem.

És a barátok. Na tőlük várom el a legtöbbet egy kapcsolatban. Elvárom, hogy amikor padlón vagyok, akkor felemeljen. Elvárom, hogy mindig mindent megértsen, amit még magam sem. Elvárom, hogy bármikor tudjak rá számítani. Elvárom, hogy igazat mondjon, de úgy, hogy közben persze hazudjon.

Szóval minden kapcsolat egy hazugság alapon nyugvó elvárás. Ezt sajnos nagyon komolyan mondom, hiszen akár honnét nézem, megállja a helyét. A hazugsággal tartom életben, vagy a hazugsággal ölöm meg a kapcsolataimat.

Senki nem meri senkinek őszintén elmondani, hogy ezt vagy azt várom tőled. Senki nem vállalja fel, hogy azért mert őszintén kinyilvánítja azt, amit valóban gondol egy kapcsolaton belül, hogy ennek fejében elveszítse azt az értékesnek vélt kapcsolatot.

Arra vágyom, hogy őszinte kapcsolatokat alakíthassak ki, de ezt úgy akarom elérni, hogy folyton hazudok.

2009. augusztus 5.

Kapcsolatok
Szülő, gyermek, rokon, barát, szerelem és még sok más.

Érdekes volt felfedeznem azt az egyszerű tényt, hogy a hidak egyben kapcsolatok. Kapcsolat két vagy több világ között. Általában vizek fölött épít az ember hidat, ami ráadásul jelképekben az érzelem szimbolikája.

Híd épülhet rohanó, lázasan tomboló vagy éppen lassan hömpölygő folyó felett, de akár egy szelíd tó is egy kellemes kertben kaphat a két partját átívelő séta utat egy híd által.

Emberi kapcsolatokban is szükség van hídra. Szükség van arra, hogy áthidaljuk azokat a különbségeket, amik elválasztanak egymástól bennünket.
És most egy önvallomás következik. :) Jómagam nagyon kevés hidat építettem életem folyamán. Sőt még azok a hidak is addig tartottak ki, amíg szükség volt rájuk.

Na persze ezt nem úgy értem, hogy amíg nekem szükségem volt egy kapcsolatra, addig gondoztam a hidat, hanem úgy, amikor betöltötte a funkcióját, megszűnt létezni. Köddé vált, hogy soha többé ne is találjak rá.

Azt gondolom, hogy éppen ezért hiszek valamiféle karmikus feladatban, hiszen ha visszanézek az életemben a múltban és a mostban jelenlevő kapcsolatokra, akkor a kép inkább szomorú, lehangoló.

Amikor még kifele vetítettem a saját problémáim, azt képzeltem, hogy az emberek kerülnek, valamiért senkinek nem felelek meg. Ez mindig elkeserített.
Azután ráeszméltem, hogy inkább én magam vagyok az, aki bezárja magát. Ez sem töltött el sok lelkesedéssel.

Most már tudom, hogy valamit tennem kellene, és teszek is, de a dolog mégsem úgy működik, ahogy bennem él egy kapcsolat képe. Lett légyen az a kapcsolat bármely formája.
Talán a bizalom ami hiányzik. Bizalom abban, hogy velem is történhetnek "csodák". Hiszen minden kapcsolat magában hordozza a csodát, egy másik világra való rálátást, annak felfedezését.

Kétségbe esve keresem életem feladatát, és azt hiszem pont ez az a feladat, amivel a mai napig is harcban állok.
Harcban? Talán nem a megfelelő szó ide. Inkább úgy mondom, hogy tudom a feladatot, csak még keresem a megfelelő építészt.

2009. augusztus 4.

Döntés
Avagy csupán választási lehetőség?

Akárhogy döntök, annak vannak következményei. Van hogy csak tán rövid távú, de van, hogy futóhomokként terjed tova végeláthatatlanul és ami tán még kellemetlenebb, hogy kiszámíthatatlan eredményeket produkálva.

Aztán akkor még ott van az is, ha ezeknek a döntéseknek a környezetem is részesévé válik.
Természetesen ha valaki bekerül a körbe, annak ott kell lennie, de attól ha kevésbé kellemes a következmény, akkor jómagam nehezen viselem. Olyan érzés, mintha bűnös dolgot tettem volna.

A legtöbbször természetesen a döntésem abból fakad, hogy szeretnék "jót" cselekedni, és ha lehet, ebből másoknak is juttatni. De hát amikor döntök, még nem ismerhetem annak jövőbeni kihatásait.

Van egy olyan oldala is egy döntésnek, amikor lehet éppen nem nekem, hanem másoknak eredményez valami jót.

Ennyi felvetéssel is ott tartok, hogy fogalmam sincs, hogy most akkor dönthetek, vagy csak felhasználom az elém tárt lehetőséget?

Szoktam mondani, hogy a szabad választás jogát gyakorlom.
De ha mindennek úgy kell történnie, ahogy végül is történik, akkor biztosan én választok?
Viszont amikor úgy tűnik, hogy döntés helyzetben vagyok, akkor pedig mindig van választásom, hogy mi mellett, vagy mi ellen döntsek.

Egyenlőre ott tartok, ha van választásom, és eldönthetem, hogy merre tovább, akkor mindig az éppen aktuális tudásom alapján választom a legideálisabb lehetőséget.
Vagy tudok mást választani? :))

2009. július 30.

Hangulat
Avagy az érzelmek hullámzása.

Tele vagyok érzelmekkel, amik attól függően, hogy milyen megítélés alá esnek - a saját megítélésem által -, vagy felemelnek, vagy éppen lepottyantanak a saját kis pocsolyámba.

Ez egy egyszemélyes társasjáték, hiszen én egyedül játszom számtalan érzelemmel. :)
Ide kívánkozik egy bölcs megállapítás, hogy addig, amíg az érzelmek irányítanak, addig értelemszerűen ők uralkodnak.

Igen, szabályosan uralkodnak, hiszen ebben az esetben semmi hatással nem tudok lenni magamra, ami által egyre fokozódik egy-egy éppen ügyeletes érzelem. Ez különösen a kevésbé kívánatos érzelmeknél mintha még gerjesztené is önmagát.

Amikor valami nem kívánatos dolog történt körülöttem, a bánat, a szomorúság, a düh és megannyi más érzelem mind-mind helyet kért és sajnos kapott is az életemben.

Ugyanúgy történt akkor is, amikor örömteli eseményekkel találkoztam, csak akkor kedvesebb érzésekkel kellett együtt élnem.

Ezek az érzelmek egy állandó mozgást biztosítanak, akár a hullámok, amikor az égiek irányítják az általunk ismert időjárási viszonyokat.
Csakhogy a hullámoknak az a dolguk, hiszen azért hullámok, hogy hullámozzanak. Viszont az embernek nem az a dolga, hogy ki legyen szolgáltatva a saját érzelmi hullámzásának, hanem az, hogy a saját kezébe vegye azok irányítását.

Az érzelmeket nem kell megtagadni, mert attól azok még nem tűnnek el, csupán rombolnak és ártanak - nem is keveset - a gazdájuknak. Az érzelmeket minden szinten meg kell élni, így lehet megismerni azok milyenségét, és akkor már nem kószálhatnak kezeletlenül a saját kényük kedvük szerint.

Magát a hullámzást ugyan még nem sikerült leállítanom, de egyenlőre nem is tudom elképzelni, hogy valaha is sikerül teljes mértékig, de azt sikerült elérnem, hogy a mértéktelenségből minőséget alkossak.

Amikor megjelenik bennem egy-egy érzelem, akkor azonnal fülön csípen - igyekszem legalábbis ;) - és szépen megformázom olyanná, hogy az nekem is tetsszen. Ezzel együtt az is változik, hogy mennyi ideig vagyok képes egy érzelmi szintet tartani.

Emlékeimben ott vannak azok a szörnyű érzelmi mélységek, amikből képtelen voltam kikeveredni, és azok az öröm hegyek, amik éppen csak megjelentek, máris illúzióvá szenderedtek.

Az eredmény szinte kézelfoghatóvá nemesedett, hiszen az életem olyan irányban hullámzik, ahogy azt megengedem a hullámoknak. :)

2009. július 24.

Hamisság
Avagy mit takarnak a szép szavak.

Az ember hajlamos arra, hogy gyermekként szentírásként kezelje szülei intelmeit.
Természetesen ezzel magam is így voltam, és az egyik ilyen belém égett mondása az anyukámnak, hogy: aki hízeleg, az hazudik.

Ebben hatalmas igazság rejlik, bár ma már nem a hétköznapi szemléletemmel nézem az értelmét.
Bevallom én imádom, amikor valaki szép szavakkal kedveskedik nekem. Igaz, én magam nem igazán gyakorlom, hiszen nem akarok hazudni. :)

Azért átment egy kis tűzpróbán ez a határozott kijelentés. Hiszen a leggyakrabban olyankor mondok szép szavakat, amikor valami felkelti a sóvárgásom valami más után. Ebben a formában viszont már egyáltalán nem mondható őszinte szónak még akkor sem, ha az úgy hat, mint szép szó.

A dicséretekben szintén megbúvik az a fajta elismerés, amit talán ki sem érdemeltem. De ha kiérdemeltem akkor is, miért kéne azt úgy felnagyítani, hogy a hatalmába kerítsen az önelégültség?

Tehát nagyon óvatosan szabad csak bánni azokkal a szavakkal, amit jómagam esetleg dicséretnek szánok, de a másikban egy hamis illúziót támasztok, azaz az egész egy őszintétlen világba téved.

És akkor arról még nem is szóltam, hogy valójában a szép szavak mögött ott lapul az irigység érzete is. Igen, igen, hiszen ha valamit dicsérek, akkor egyértelműen az belőlem hiányzik, ezért értékelem azt a valamit. Viszont ha bennem nincs, de másban értékelem, esetleg túlértékelem akkor az bizony maga az irigység.

Éppen ezen okok miatt igyekszem a kimondott szavakkal úgy dicsérni, hogy abban a lehető legtöbb őszinte érzés legyen a mozgató rugó. Dicsérni üres szavakkal vétek a másik ellen.
A szép szavak csak megelégedettségből, szeretetből fakadhatnak.

2009. július 22.

Őrangyal
Vannak vagy nincsenek?

Azt gondolom, ez az a kérdés, amit racionálisan nem lehet megválaszolni. Márpedig én egy elég racionális embernek tartom magam. Szeretek úgy megválaszolni egy kérdést, hogy abban legyen néminemű valós elem. Mármint olyan valami, ami számomra kézzel fogható.

De erre a kérdésre bármennyire igyekszem, nem találok racionális választ. Pontosabban talán azt válaszolnám rá, hogy amikor tehetetlennek érzem magam valamilyen területen, akkor felsóhajtok segítségért VALAKIHEZ.

Ilyenkor megnyugszom, és ott terem előttem a megoldás. Akkor erre mondhatom azt, hogy felsőbb segítséget kaptam, vagy csak egyszerűen összpontosítottam a probléma megoldására? Én inkább efelé a válasz felé hajlok, de igaz ami igaz, szeretem azt hinni, hogy vannak olyan "lények", akik tudnak engem támogatni.

Van egy témakör, amiben rendesen ellene vagyok az olyan kéréseknek, amikkel úgymond bombázzák az Univerzumot. Ha ismerem magam, akkor pontosan tudom azt is, hogy csak azt kaphatom meg, ami az enyém kell hogy legyen ahhoz, hogy megtanuljak ezáltal valamit.

Sőt, ha ismerem azt a működést, amivel működik az Univerzum, akkor pontosan tudnom kell azt is, hogy semmi sem az enyém ebben a földi létben. Kaptam egy testet, amiben élhetek, felcímkéztek egy névvel, hogy megkülönböztethető lehessek. De semmi sem az enyém, itt a földön minden "birtokom" csupán kölcsön van nálam. Ebből hozom ki azt, amit kihozok. Vagy eredményesen használom fel a tehetségem, vagy elpazarolom.

Arra törekedni, hogy minden kívánságom teljesüljön a legnagyobb vétek, amit elkövethetek magam ellen. Addig mindenképpen, amíg ostoba vágyakat halmozok fel magamban.

2009. július 14.

Energia
Az erő sugárzása.

Úgy indult a napom, hogy egy kissé lehangolódtam. Talán jobban, mint ahogy egy hangszer le tud hangolódni, mert még tán nyikorogni sem volt kedvem.

De mert nem tartom helyesnek ezt az állapotot, így kezdtem figyelni, hogy mi is történik bennem? Nagyon egyszerű volt megállapítanom, hogy engedélyeztem magamnak a "bűnt", hogy beengedtem az életterembe azt a fajta gondolkodást, ami rombol.

Rombolás alatt értem, hogy megjelent a tudatomban az a fajta lekicsinylése önmagamnak, amit a kívülről jövő impulzusok adtak. Hihetetlenül nagy károkat okozva ezzel önmagamnak.

Ugyanakkor ebben az állapotban kezdtem azt is felismerni, hogy mennyire fontos a saját erőmbe vetett bizalmam. Ráeszméltem arra a tudatosságra, amivel ezt az energia hiányt erővé tudom átformálni.

Az élet nagy játék mester. :) Szembeállít egy problematikus helyzettel, és rám bízza, hogy mit vagyok képes ebből a helyzetből alakítani, formázni. A kívülről jövő kedvezőtlen hatások megértésében sokáig az jött vissza, hogy elpazaroltam az erőm arra, hogy együtt vonyítsak az ellennel. Végül arra jutottam, hogy a magam uraként a magam erejét felhasználva tűzre dobom ezt a hozzáállásom, és ezáltal újabb energiát képezek a magam számára.

Fontos, hogy amikor azt képzelem, hogy különböző érték ítéletek nem egyeznek meg az enyémmel, akkor abban érezzem meg az erőt, az energiát, amivel képes vagyok elégetni a kártékony elméleteket, az önsorsrontó gondolatokat.

2009. július 13.


A vágy nélküli gondolat
Áthidalja a gondokat

Mi végre élsz a földön
Mi végre vagy örökkön

Mikor a fák lombjában jár a szél
Mind mind erről regél

Mikor helyed nem leled
Kérdezd meg a felhőket

Mikor lelkedet az értelem uralja
Nyugodtan küld a pokolba

Friss reggelnek illatával
Töltsd meg eljövendő napod

Kicsiny birodalmad szélén
Szabad madár dalol

Az anyagnak szűkös léte
Rámutat a végtelenre

2009. július 12.

Támasz
Támasz vagy korlát?

Azt gondolom, ezt a két fogalmat nagyon könnyű összemosni.
Azt gondolom, hogy mindenkinek először kell egy egy támasz, amiből aztán létrejön egy korlát.
De ugyanakkor azt is gondolom, hogy a korlátoknak a keretet már magam szabom. Magam szabom meg, hogy mekkora teret engedek az érzéseimnek, a gondolataimnak és mindennek, ami az életemben megjelenik.

Amikor megszülettem, egy védtelen kis lényként érkeztem ebbe a földi világba. Szükségem volt támaszra ahhoz, hogy felnevelkedjek, hogy tanuljam azt a formát, amiben kibontakozhatok.
Ha ezt a támaszt nem kapom meg, akkor bizony könnyen előfordulhatott volna, hogy ma már összeesek a rám nehezedő teher alatt.

A születésemmel viszont hoztam magammal valamit, amit a környezetem igyekezett lekorlátozni. Nem azt gondolom, hogy rossz szándékkal tette, bár korábban erről sajnos más volt a meggyőződésem.

Vagyis amikor támaszt kaptam, egyben korlátokat is kaptam. Igen ám, de ha képtelen vagyok szétválasztani, hogy a támasz az engem szolgál, és a korlátban pedig azt kapom, hogy tudjam, ismerjem a határaim, akkor bizony nagy kavar van a fejemben.

Sok mindent hozunk magunkkal, erről erős a meggyőződésem, de semmi esetre sem hozzuk magunkkal a kész tudást.
És mert nincs kész a tudásunk, ezért szükség van tanítókra, akik erre rávezetnek.

Természetesen ahogy megtanulom a saját haladásom módját, egyre kevesebb szükségem van a támaszokra, egyre magabiztosabban járok a saját magam által járt úton. De ezzel együtt azt is felvállalom, hogy néha belehuppanok valami akadályba, és ilyenkor újra felhasználok egy támaszt.

Ezzel egy időben a korlátok is módosulnak, hiszen ahogy magabiztosabbá válok a tudásomban, úgy engedem meg a korlátok módosulását is.
De a korlátoknak ugyanúgy maradniuk kell, hiszen ha nem tudom a saját korlátaim, akkor gyakorlatilag úgy működnék mint egy megáradt folyó, melynek megszűnnek a partjai.

Tehát támaszt használok ott, hol megreked a tudásom, és korlátot használok ott, ahol úgy érzem, túláradnak az érzelmek.

2009. július 11.

Ellentét
Az ellentétből válhat ellenség?

Hol is kezdjem, hogy is kezdjem? Szóval akkor a legjobb, ha magamnál kezdem, hiszen ha azt nézem, akkor minden rólam szól. :)
Alap természetem a harcias kos, akinek fontos az igazság. Ez egy kicsit megspékelve néminemű egyenlőségbe vetett hittel a vízöntő által, na meg van még ott helye másnak is. ;)

Korábbi élet szakaszaimban egy állandó vívódás, harc volt az életem magam és mások között, amiért még külön megvívtam magammal is, mert nem tudtam megérteni, hogy miért bántanak engem, mikor én csak az igazságot akarom érvényre juttatni?

Aztán jött a váltás, amiben az élet felnyitotta a nekem szánt szelencét, amiben végre felismertem, hogy milyen hamis az út, amelyen addig jártam. A váltás nagy fájdalommal járt, amiből kemény munkával - önfegyelemmel? - sikerült kihoznom magam abból az ördögi körből, amiben addig pörögtem körbe körbe.

A kör abból állt, hogy mindig másokat hibáztattam mindenért. Egyetlen egy dolgot csináltam jól, és ez az önsajnálat volt. Ma már nagyon el tudok azon csodálkozni, hogy hogy lehetett úgy élni, hogy csak egy szűk szeletet láttam az életem nagy területéből, de még azt is hamisan?

És itt visszakapcsolódok a címszóhoz, az ellentéthez. Ma is az vagyok, aki harcol a maga által felismert "igazságért", de ma már igyekszem azt is megnézni, ha képes vagyok rá, hogy a másiknak mi az igazsága?
Amikor ellentét feszül köztem és más emberek között, akkor képes vagyok félretenni azt a fajta sértődöttségem, amivel magamba fordulok. Lehet, hogy nem értem meg, de mindenképpen igyekszem felismerni benne azt, ami rám tartozik, amit a magam hasznára tudok fordítani.

Egy ellentétben az egységet meglátni csak úgy tudom, ha képes vagyok az ellentétben megbúvó ellenségességen felülemelkedni.
Amikor ez sikerül, ott már nem ellentétről beszélek, hanem egységről, amit a két félből való egyesítés tesz teljessé.

2009. július 5.

Vágyakozás
Miből ered a vágy?

Talán az elégedetlenségből? Az irigységből? Tényleg, mi mozgat akkor, amikor megjelenik a vágy valaminek a jelenlétére?

Ha egyedül vagyok, akkor vágyom a társaságra. Ha társaságban vagyok, egy idő után biztosan vágyom az egyedüllétre. :)

De bennem most inkább az anyagi természetű vágyak mibenléte tartja izgalomban a kérdező énemet. :)

Talán még most is egy kicsit, de korábban sok mindenre vágytam az anyagi világ termékei közül, ami nem feltétlen csak az anyagban, hanem egy-egy dédelgetett lehetőségben is kidomborodott.
Aztán megtörtént, hogy a rég dédelgetett vágyaim beteljesülni látszottak, és ekkor lepődtem meg igazán. Nem érdekelt többé a vágyam tárgya.

Így kézenfekvő a kérdés, ha folyton csak ostromlom az Univerzumot - a legelterjedtebb divat irányzat szerint -, bizton meg tudom állapítani, hogy mit is kérek magamnak?
És ha nem tudom megállapítani, akkor mit fogok tenni azzal, amit aztán megkapok? Az már ott van, tehát nem dobhatom félre, mint egy megunt játékot!
Akkor egy újabb terhet veszek ezáltal a vállamra?

Ezekben a kérésekben hihetetlen, mekkora felelősségnek kéne lenni, amikor felkérem az Univerzumot, hogy teljesítse őket.
Vajon meg van ez a felelősség? Meg van az a fajta ismeret, amivel szét tudom választani a vágyat és a valódi igényt?
És egyáltalán! Hol van az a bizalom, amivel az Univerzum felé fordulok, hogy nem kapok meg mindent, amire szükségem van? Miért kell külön ostromolni valamit, ami így is úgy is az enyém?

Eddigi tapasztalataim szerint az Univerzum sokkal biztosabb "kézzel" nyúl ahhoz, amire nekem szükségem van, mint azt én valaha is tudni fogom.
Éppen ezért igyekszem nem tönkre tenni és felülírni a kívánságaimmal azt a valamit, amit nálam sokkal magasabb törvények uralnak.

2009. július 4.

Ellenállás
Kivel és mivel szemben van ellenállás?

Folyamatosan ellenállok. De minek is? Tán a változásnak? Igen, határozottan kijelenthetem, hogy a változás az, ami feldúlja az életem, a változás az, amitől nem tudok nyugodtan aludni, a változás az, ami ellenállásra késztet.

Ritkán sorolok fel ekkora és ennyi ostobaságot. :) Hogy okolhatom a változást azért, amit én érzek?
Elsősorban érzésem van a változás mellett vagy ellen.
Ahogy figyelem, van érzésem a változás mellett, hiszen vágyom arra, hogy ami most van az életemben, a világomban, abból alakuljon valami más. Ugyanakkor ott van a félelem, ha átalakul valami mássá, az ismert ismeretlenné, akkor abból milyen újabb hatás ér engem? Éppen ezért ellent kell állni a változásnak, hiszen az érzések felvállalásához nincs elég bátorság.

Ellent mondás? Igen, az. De amikor meglátom az ellent mondást, akkor fel tudom oldani az ellenállást. Talán. :)

Folyamatosan változik minden, tehát egy felesleges erőfeszítés az ellenállás.
És itt van az ellent mondás is egyben. Vágyom a változást, de ellenállok annak, hogy bennem megtörténjék a változás. Kitől várom akkor, hogy változzon a világom, amelyet magam alakítok, amelyben magam élek, amelyben magam határozom meg a változásra irányuló erőfeszítésemet?

Csak és kizárólag saját magammal állok szemben, amikor ellenállok a változás lehetőségének.
Akkor változik a tükörkép, mikor engedek a változásnak, mikor a vágyam tárgya magam leszek.

2009. július 3.

Zűrzavar
Miből adódik a zűrzavar?

Amikor megnézem ezt a képet, akkor első nekifutásnak úgy tűnhet, hogy ez egy zűrzavar. :)
De ha figyelmesebb vagyok, akkor észreveszem azt a sokszínűséget, amit a pillangók jelképeznek. Ebben a sokszínűségben kel életre a tánc, amit a lélek harmóniája kelt életre. Könnyed és lágy, árad, mint egy folyam.

Ez történik velünk is emberekkel. Sokszínűek vagyunk, és ettől táncolnia kéne a léleknek. Ezzel szemben egy állandó harcnak vagyok tanúja, amikor a sokszínűség mutatja magát.

Na de inkább a zűrzavar az, ami jelenleg foglalkoztat. Még pedig az a zűrzavar, ami a tudás és nem tudás közt feszül, és az a hit, hogy tudok, közben mégsem tudok.
Amikor elindultam a szellemi ismeretek megszerzéséért, akkor eleinte gyakran volt olyan érzésem, hogy én már "mindent" tudok. Aztán ahogy gyarapodtam az ismeretekben, úgy fogyatkozott meg az önhittségem a saját tudásomban.

Megtanultam kételkedni. És ez jó! Ez a kételkedés volt az egyik mesterem. Osho azért megelőzte. ;)
A kételkedést is el kell tudni sajátítani, mert ha ettől eltiltom magam, akkor megmaradok abban a tévhitben, hogy mindent tudok, és maradok az önhittségem fogságában.

Az önhittség talán a legkegyetlenebb ártó tényező, amivel zűrzavart tudok kelteni a saját lelkemben. Sőt, ezt a zűrzavart még észre sem lehet venni, mert olyan simulékonyan tud bánni az adottságaival, hogy teljesen észrevétlenné teszi magát.

A kételkedésnek természetesen nem abban adok szabad utat, hogy kételkedek magamban, hanem arra a szolgálatra használom fel, hogy kételkedjek abban, hogy mindent tudok. Hogy én mindent jobban tudok.

Nagyon fontos, hogy megértsem, hogy az ego mivel kényeztet, mivel altatja el éberségem. Fel kell tudni ismerni a tudás természetét. Enélkül a tudás nélkül a tudás mit sem ér.

Az a jó, ha a zűrzavart, ami bennem van felismerem. Mert a felismerés által megkapja a lehetőséget a rendeződésre.
A rendeződés pedig elhozza a lélek nyugalmát, melyben megszülethet, életre kelhet a tánc.

2009. július 2.

Tanulás
A tanulás egyenlő a tudással?

Jómagam eléggé szétválasztom az anyagi tudást a szellemi tudástól.
Az anyagi tudás alatt értem azt, amikor valaki inkább a lexikális tudásban van otthon.
Szellemi tudáson értem azt, amikor valaki már arra is képes figyelni, hogy hogyan tudna összhangot teremteni az anyag és szellem között, ezt hogyan tudja a saját életében megvalósítani.

A szellemi tudás ismerete eleinte úgy jelent meg az életemben, hogy olvastam különféle irányzatokról, amik ezzel a témával foglalkoztak. És mint ahogy az addig olvasott könyvek bármelyikéből, az maradt meg, ami felkeltette az érdeklődésem.
Persze azért haladtam és egyre több témában került előtérbe a szellemi tudásra való igényem és ismeretem.
De ekkor még mindig csak olvasatom volt, amiről persze már azt képzeltem, hogy az maga a tudás. :)

Aztán hosszú hosszú idő eltelte után - a saját fogalmaim szerint -, egy csodálatos kegyben részesülhettem.
Talán úgy tudnám szavakba önteni, hogy megélhettem egy olyan állapotot, amit szeretet állapotnak tudnék leírni. Ebbe az állapotba semmi más nem fért bele, mint maga a LÉT.

Ebben a létben semmi, de semmi nem létezett. (jó kis ellent mondás ;) ) Én a legkevésbé. :)
Nos amikor ezt a kegyelmi állapotot átélhettem, onnantól fogva bennem kezdett átalakulni az olvasott, tanult dolog, és lett belőle érett tudás, ami maga a tapasztalás.

Viszont ma már azt is tudom, hogy amíg tart az életem, mindig van feladatom. Éppen ezért hagyom magam megtermékenyíteni a kívülről érkező impulzusokkal.
Amikor arra figyelek, hogy a környezetemben ki mit hogyan tesz, akkor egyben arra is figyelek, hogy ez engem mire tanít, és ezt a tudást igyekszem tapasztalássá érlelni.
Azt is tudom, mint a jó pap ;), hogy a tanulás holtomig tart. De ez a tanulás a tapasztalás által már egy minőségi változáson megy át, és ezt nevezem én a saját életem értékének.

Értéknek, amiben képes vagyok az anyagi értéket a szellemi értékkel átitatni.
Pátoszosan tán úgy, ahol a föld az éggel összeér, oda igyekszem eljutni. ;) :)

2009. július 1.

Hatalom
Az olvasás tudás. A tudás hatalom.

Most kivételesen nem a magam példáját veszem, de nekem is biztosan van belőle tanulnivalóm. :)
Szóval adva van a hatalom, amivel lehet élni és természetesen visszaélni.

Aki a hatalmat úgy használja, hogy a saját félelmeit palástolja, ezáltal másokat a földbe döngöl, az mindenképpen visszaél a kapott hatalommal.
Aki viszont maga szerzi meg tudás által a saját maga számára hasznos hatalmat, azt az embert nem lehet földbe döngölni.
A tudás felette áll minden emberi ostobaságon, kicsenyességen, hatalmi harcon, és a sor újra csak végtelen.

Az az ember, akinek a kezébe úgy kerül hatalom, hogy nincs mögötte tudás, az természetesen veszélyes a társaira nézve, de legveszélyesebb önmagára.
Az az ember, aki azt hiszi, hogy a hatalommal a kezében megoldja a saját gyengeségét, az kénytelen lesz előbb-utóbb rájönni, hogy az élete egy feneketlen kúthoz hasonlatos. Soha nem lehet a lába alatt szilárd talaj.
Az az ember, aki a hatalom gyakorlása folytán nem tudja felismerni a saját érzelmeit, az gátat sem tud szabni nekik, így azok veszik át az irányítást a döntéseiben.

Nos, most pedig következzen az, ami a számomra fontos ezen történések tanulsága szerint. :)
Van ugyan egy kardom, amit mondhatnék a tudás kardjának is, csak a bökkenő ott van, hogy ez a kard a kezemben egyelőre ugyanolyan veszélyes, mint akinek érdem nélkül kerül kezébe hatalom. Akinek kezébe kard kerül bármilyen formában, annak a felelős használatát is el kell tudni sajátítania.

Úgy képzelem eme kard használatát, hogy amikor vágnia kell, akkor nagyon pontosan és ott vág ahol vágnia kell, mindezt gyorsan és fájdalom mentesen.