Tapintat

vagy tapinthatatlanság?

Néha szeretek játszani a szavakkal, bár ez a mostani téma egészen testközelben érintett meg.
Amikor egy olyan megjegyzést teszek, amivel úgymond megbántok valakit, akkor tapintatlan vagyok.

Igen ám, de mi van olyankor, ha olyan embernek teszek egy bántó megjegyzést, akivel tapintható közelségbe kerültünk egymással? Akkor tapintatlan lennék? Hiszen a tapintás kapcsán már közel kerültünk egymáshoz. Ilyen esetben lehetek tapintatlan?

Akivel a tapintás közelségén túljutottunk, ott hogy merülhet fel a bántás szándéka?
És ha már felmerült, akkor is ugyanolyan fájdalmas tud lenni, mintha az éppen egy szándékos tapintatlanság lenne?

Szóval bonyolódom magamban elég rendesen.

Vaj' mit tudok ilyenkor gondolni magamról, a másikhoz való kapcsolatomról?
Nyilván, hogy azt gondolom, hogy valahol tévedtem.
Na de hol tévedtem?
Amikor azt hittem, hogy a másik is olyan közel engedett magához, mint azt én megengedtem neki?
Vagy tán ott, amikor azt képzeltem, ha már közel engedett magához, akkor jogom van bármit is mondani?

Igen, tán ott tévedtem, hogy azt hittem, hogy... Nem hihetek semmiben. Pedig ezt már annyira megtanultam. :)
Viszont ha tudnám, akkor nem is tenném. Mármint akkor nem lennék "tapintatlan".
Újabb felvetés, hogy ilyen esetben miért kell arról elmélkedni, hogy kinek volt bántó szándéka a másikat megbántani?

Most azt gondolom, hogy amikor azt képzelem, hogy engem bántanak, akkor megnézem, hogy mennyire van igaza a másiknak, aki tán nem is tudja, hogy éppen "tapintatlan" volt. Persze csak szerintem.

Aztán vagy képes leszek a nagy megbántottságomon túllépni, vagy maradok továbbra egy testközelből menekülő, aki fél minden tapintástól.

A tiszta szerelem nem kapható
A tiszta szerelem nem vehető el
A tiszta szerelmet csak adhatod
Hisz benned született meg

Hozzá bújhatsz
Hozzá simulhatsz
Az érzés kölcsönös
Ám a test kölcsönözhető

Vigyázz hogy mit kívánsz
Vigyázz hogy mire vágysz
Mert ha egyszer megkapod
Lemondani nem tudod

Összekötöd sorsodat
Visszafogod akaratodat
Birtoklod a vonzalmat
Elengeded múltadat

Ez hát a szerelem (?)
Ez az ami kell nekem (?)
Százszor is meggondolom
Hogy biztosan ezt akarom (?)

Vonat füttye messze hangzik
Szerelmes szív dobbanása hallik
Oda hív oda vár
A tündöklő napsugár

Fogadalom

Avagy az új évben remélt megvalósulás.

Ritkán teszek fogadalmat, és azt sem a mostani tudásom szerint, hanem még a régmúltban.
Egyik kedves tanmesém, hogy apró gyermekként nagyon szerettem a palacsintát. Ezért aztán az anyukámat folyton fenyegettem, hogy ha majd ő gyerek lesz, én meg felnőtt, akkor mindig sütök neki palacsintát.

Igazzá vált a fogadalom, pedig most így utólag elég meglepő, hiszen ha választ adnék arra, hogy én ezt megfogadtam-e, akkor biztosan nem-mel válaszolnék.

Ebből kiindulva elgondolkodtam azon, hogy vaj' mennyi olyan fogadalmat tettem éltem során, amire nem is gondolok, de ott lebeg valahol az univerzumban és a beteljesülésre várakozik.
Biztosan meglepődnék, ha tudnám, hogy némelyik fogadalmam éppen akkor és ott teljesül, ahol a legfájdalmasabb dolgok történnek velem.

Ennél csak még rosszabb az, amikor határozottan megfogadom, hogy ezt és ezt fogok cselekedni, majd természetesen nem tartom magam a saját fogadalmamhoz.
Ráadás gyanánt itt a tudatosság még előtérbe hozza a lelkiismeretem, hogy nem vagyok képes a cselekvésre. Ezzel zárul is a kör a saját magam lehúzására a saját ítéletem által.

Szóval óvatosan érdemes megfogadni azt, amit szándékomban áll megtenni.
Úgy gondolom, hogy akkor teszek jót magammal, ha csak elgondolom, és aztán ha megtörténik, akkor annak biztosan úgy kellett lenni.
Ha pedig mégsem történik meg, akkor örvendezhetek, mert akkor csupán a vágyam hajtott valami felé, aminek nem biztos, hogy élveztem volna a következményeit is.

A Bak hava