Ragaszkodás

Ragaszkodás. De mihez is ragaszkodok tulajdonképpen?

Azt már tudom, hogy gyermekként kaptam azokat a benyomásokat, amivel élem a mindenkori jelenemet.

Ebből következően amikor valami feladattal - ami problémaként jelentkezik az életemben -, kerülök szembe, akkor a leghatékonyabb módszer, ha megnézem, hogy gyermekként azzal kapcsolatban milyen lenyomatokat őrzök magamban?

Viszont ez nem is annyira egyszerű, mint amilyennek látszik. Látszik. Kulcsszó. Látszat. 

Azt hiszem, hogy tudom. Vagyis nem tudom, csak azt hiszem, hogy tudom. Mármint azt, hogy miért is működök úgy, ahogy működök.

Van egy képem magamról, amivel úgy ahogy barátságot kötöttem, és amit úgy ahogy már ismerek. Igen ám, de ez az ismeretség látszatra épül. Arra a látszatra, miről azt képzelem, hogy az a valóság.

A legnagyobb feladat talán mindig az első lépés. Felismerni, hogy mennyire vagyok benne egy látszatképben? Mikor ez megvan, el lehet indulni egy felfedező úton, ahol is lassacskán kiderülhet, hogy milyen is vagyok én, ki vagyok én?

Hogy mi ebben a nem egyszerű? A ragaszkodás. Egy énképhez, amit kialakítottam magamról. Ez az énkép hiába hamis, ha én azt igaznak vélem. Pedig nagyon is hamis. 

Ééés, ehhez az énképhez ragaszkodok. 

Képtelen vagyok elszakadni attól, hogy én jó vagyok, csak a világ olyan körülöttem, amilyen.

Képtelen vagyok elszakadni attól, hogy az én normáim szerint nézzem a világot, mi körülvesz.

Képtelen vagyok elszakadni attól, hogy... a folytatás végtelen, és sokszínű.

Gyermekkorban elkezdődik a mese a "jóról" és a "rosszról", és mert a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését, így aztán természetesen mindig csak a "jót" akarom választani.

Mivel az élet nem eszerint "osztályoz", ezért érdemes elszakadni a mesétől ahhoz, hogy maradjon egy látszat nélküli világ, mi a valóság képét adja számomra.

Önhittség

Hol is kezdjem? Arról írni, ami már nem vagyok, de voltam, nem is olyan egyszerű.

Látom, és érzem, mikor hasonló megnyilvánulással találkozom, mint amit valamikor magam is működtettem, de amikor szemben állok egy jelenséggel, akkor valahogy lebénulok.

Egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Képtelen vagyok megérteni, hogy valamikor hogyan tudtam magam is hasonlóan működni? 

A kép adott egy kis metaforára lehetőséget. Ami világít az egy utcai lámpatest vagy egy csillag?

Erről azt gondolok, ami hozzám közelebb áll. Lehet ez is, lehet az is.

Amikor egy beszélgetésben két ember különbözőképpen ítél meg dolgokat, akkor melyik az, amelyik bátran kijelentheti, hogy neki márpediglen igaza van? Van ilyen? Van általános igazság, ha emberi lényekről, azok működéséről beszélünk? 

Hát persze, hogy nincs ilyen.

Szóval még ifjú koromban, amikor enyém volt a világ - gondoltam én -, szembementem mindennel, ami nem az én igazságomat fedte le. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem volt igazam, csak azt jelenti, hogy másoknak is megvolt az igazuk, de ezt én figyelmen kívül hagytam.

Sőt, még azt a galádságot is elkövettem, hogy bebizonyítsam a saját igazam, hogy mindenkivel közöltem, hogy az ő igaza bizony nem igaz. Ez ugyan nem volt elég bizonyíték semmire, de én meg voltam ezzel elégedve.

Talán még ide kívánkozik az is, hogy nagyszerűségem tudatában mindig csak az volt rendben, amit én rendben lévőnek találtam, az volt  jó, amit én cselekedtem, ezzel leuralva a környezetemet.

Most, hogy ezen végigmentem gondolatban, félve írom le, hogy ebből a viselkedésből bizony hiányzik az alázat.

Igen, alázat. Alázat, amit teljesen félremagyaráztam, és azonosítottam a megalázottsággal, a behódolással. No azt bizony semmképpen nem vállaltam volna fel.

Csakhogy így átértékelődött a két szónak az értelme, ezzel együtt ki is hagytam, hogy megérthessem az alázat értelmét.  

Mivel azonban a leckét, amit meg kell tanulni, kihagyni nem lehet, kaptam rendsen az élettől lehetőséget, hogy a magamévá tehessem. 

Most azt gondolom, hogy az életen nem lehet fennhéjázva végigvonulni "büntetlenül". 

Megérteni és aszerint működni, hogy alázattal viszonyulok világunk minden jelenségéhez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy magamat egy magasabb szintű tudáshoz juttassam.

Felelősségvállalás
 
Csupa csupa változás.  :)

Jól elkalandoztam a blogvilágtól. Mivel a visszajelzés szerint érdemes folytatnom az írást, így kísérletet teszek arra, hogy új témákkal, vagy csak megújult témákkal visszatérjek.

Nos, mi is van bennem jelenleg? Érzések. Hát persze, hogy érzések. :)

Sokan és sokfélék. Nyesegetem őket, de az évek alatt annyi felhalmozódott, hogy bőven jut belőle minden percre.

Felelősségvállalás. Ezt tartom az utóbbi idők egyik felfedezésének.

Egész életemben úgy gondoltam, hogy én milyen nagyon felvállalom a dolgaimat, azaz rendben van a felelősségvállalásom.

Ez így is volt. Csak egyet nem tudtam. Hogy ez a felelősségvállalás mindig mások felé történt. Így persze könnyű. Másokért mindig sokkal könnyebb felelősséget vállalni, hiszen ilyen esetekben sajnálhatom magam, hogy nekem milyen nehéz. Vagy. Örülhetek neki, hogy milyen aranyos, kedves vagyok azzal, akiért felelősséget vállalok.

Na de hol van az, amikor magamért vállalok felelősséget? Milyen az, amikor nap mint nap azzal kerülök szembe, hogy döntenem kell minden apró cseprő, vagy éppen nagynak tűnő dolgokban.?

Ma már tudom, hogy a különbség nem mérhető, de azt is tudom, hogy bizony egészen más érzés. Hozzáteszem sokkal nehezebb, mint amikor rajtam kívül álló dolgokért vállalom a felelősséget.

Talán soha nem tudom megkapni ezt a tapasztalatot, ha nem maradok teljesen egyedül. Amíg gyermek voltam, addig úgy éreztem, felelősséget vállalok a szüleimért. Ugyan így voltam a férjemmel, a testvéremmel,  a kutyámmal. 

Most, hogy itt állok pőrén, most érzem a saját bőrömön annak a felelősségnek a súlyát, amivel magamért, a saját éltemért vagyok felelős.

Azt nem mondom, hogy könnyű ezzel együtt élni, de azt elmondhatom, hogy nagyszerű érzés, amikor képes vagyok ezt maradéktalanul megélni.