Le kell rombolnom önmagam
Hogy felépítsem önbizalmam
Gyenge szárnyaim melengetem
Napnak fényét keresem

Maradásra kérem
De zálogot nem ígérek
Lelkemben a hely fenntartva
Ideje hogy elfogadja

Harcos énem nem érti
Önbizalmam mi sérti
Bandukolok nyomában
Vagy bandukol a nyomomban?

A kérdés egyre megy
Felszín alatt a mély
S a felszínt hiába kémlelem
A választ a mélység adja meg

Vergődés
Avagy a múlt csapdája.

Számtalanszor cselekszem úgy, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy tulajdonképpen miért is így vagy úgy cselekszem.
Visszakanyarodva az előtte lévő témához, rá kellett jönnöm, hogy a múlt berögzült emléke az, amivel dolgoznom kell.

Hihetetlen, hogy az ember bármennyi évet is él le, mindig van olyan feldolgozni való téma, ami visszavisz a gyermekkorba.

Szüleim gyakran voltak külön véleményen, és sajnos sok olyan téma volt köztük, ami akár heves vitához is vezetett.
Én ezt tanultam, tehát eszerint is működtem, amikor vitára került a sor köztem és mások között.
Viszont mostanra már másképpen élem az életem, és nem értettem, hogy miért kerülöm a vitás helyzeteket, mikor úgy tudtam, hogy nem vagyok konfliktus kerülő. :)

Előkerült a gyermek, aki ezeket a helyzeteket átélte, és most megmutatja számomra, hogy miként éltem meg a látszat ellenére, ami belőlem egy harcias amazont csinált.
Talán pontosabban fogalmazva ezek a konfliktusok tereltek ilyen mederbe védekezés gyanánt.

A múlttal nem lehet csak úgy egyszerűen elbánni.
A múlt utánam nyúl, ha nem oldom fel a kötelékeit, amivel magamhoz kötöttem őket.

Nagyon jó érzés, hogy képes vagyok már ennyire tudatos lenni arra, hogy miért működök adott esetben úgy, ahogy, és erre sikerül rálátnom.

Alkalmazkodás
Vagy legalább remény afelé.

Nekem nem egyszerű az alkalmazkodásról írni, hiszen én nem tartozom azon személyek közé, akik ezt profin művelik. Sajnos a diplomáciai képesítésem nem jött velem e földi létbe. :)
Viszont azt kell megtapasztalnom életem ezen szakaszában, hogy én, aki valamikor nagyon is benne voltam mindennemű konfliktusban, most egyszerűen menekülök olyan helyzetekből, ahol utolérhet a konfliktus halvány szellőcskéje is akár.

Ami viszont érdekes, az az, hogy rendre kapok olyan helyzeteket, ahol szívem szerint jól odacsapnék az asztalra, hogy vedd már észre - mármint a másik ;) - amit velem vagy éppen mással teszel.
Ebben az az érdekes, ha csak mint külső szemlélő vagyok jelen egy véget nemérő vitában, még akkor is menekülőre fogom a dolgot.

Szóval el kellett rajta meditálnom, hogy akkor most engem ez mennyiben is érint, hiszen érzelem szintjén nagyon is ott vagyok, nagyon is benne vagyok egy adott szituban, azaz nem vagyok képes függetleníteni magam az érzelmeimtől.

Talán számomra az a legfájóbb, ha a szeretteim körében adódik ilyen helyzet. Azonnal ott van a legnagyobb miért.
Miért bántja valaki azt a személyt, akit szeret?
Miért tud idegenekhez folyamatosan alkalmazkodni?

Aztán van olyan, amikor engem talál meg valaki a saját sérelmeivel, engem használ fel célpontnak.
No ezt sem értem, bár azt azért nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy ami velem, körülöttem történik, arra szükségem van, és igen, azt meg kell élnem ahhoz, hogy leszűrjem és feloldjam az adott jelenethez való görcsömet.

Persze először jön a nagy világfájdalom magam fölött, aztán magam is vetítem, hogy á, nem is az én problémám. De a végtelenségig nem húzhatom a felismerést, a rálátást a saját életemben jelenlévő problémára.

És bizony, bizony ha van elég merszem, akkor a bányászati részlegem jó munkát tud végezni, még ha ehhez arra van szükségem, hogy külső segítséggel találjam meg a bennem rejtőzködő sérelmeket.

Igazából nem is ezt a témát akartam feszegetni, de úgy tűnik ha én nem vagyok benne a dologban, akkor jobban tudom, hogy mire van szükségem. :)) Ez az alkalmazkodás? ;)