Hova viszel képzelet
A varázs nem szül gyermeket
Ami itt a földön álom
Abból merítem a valóságom

Hova viszel képzelet
Ha rá gondolok éhezek
Éhezem az ölelést
Éhezem szeretetét

Hova viszel képzelet
Itt a földön létezem
Itt a földön szeretem
Itt vár rám a szerelem

Hova viszel képzelet
Merre hova érkezem
Bárhova is érkezem
Velem jön a szerelem

Hova viszel képzelet
Ha magad sem ismered
Merre indulj ide lent
S mi vár rám oda fent

Mérlegelés

Amikor mérlegre kerülnek az értékek.

Beszélünk, beszélünk, és sokszor fogalmunk sincs, hogy ami mellett szót emelünk miről is szól?
Hihetetlen számomra ma már, hogy milyen harcosan tudtam kiállni a nem is olyan régmúltban, saját ostobaságom mellett.
Na persze nem gondoltam én azt a magam ostobaságának, hanem gondoltam a magam igazságának.

Aztán szép lassan kezdtem felismerni azokat a dolgokat, amikkel manipulálom magam, és felfedeztem, hogy hogyan jutok túl ezeken az ostoba elképzeléseimen az igazságról.

A minap hallottam azt a szót, ami éppen két féle módon értelmezhető. Ezt követte egy magyarázat. Természetesen egy olyan magyarázat, aminek még halvány árnyéka sem követte a szó tartalmát szerintem. Igen ám, de aki ezt megmagyarázta, neki abszolút meggyőződése van arról, hogy számára ez az igazság.

Na akkor hol itt az igazság? Annál, akit én nem tartok ebben a témában hitelesnek, vagy nálam, akinek fogalma sincs arról, hogy a másikban mi játszódik le, amikor a saját magyarázatát adja a szó értelmének?

Talán éppen ilyen dolgokon lehet elcsúszni. Hiszem és vallom, hogy nagyon fontos a szavakkal kifejezhető bensőséges hangulat. Ennek a hangulatnak a szavakon keresztüli üzenete egy másikhoz. De ha mindenki mást ért ugyanazon szavak értelmén, akkor nem csodálkozhatok az értelmetlenségen.

Ez lenne az értelme a bábeli zűrzavarnak? Gyakran elgondolkodtam azon, hogy hogy lehetett ez a történet igaz? Talán éppen most került bennem a helyére. Hiszen mindenkinek más az érzéseire adott szó, amiből logikusan következik eme zűrzavar.

No, akkor hajrá, itt a lehetőség, hogy kifejezzem magam úgy, hogy az áthallatsszon a bábeli zűrzavaron. :)

Fejlődés

Miért kell fejlődni?

Folyamatosan azt hallom, hogy fejlődnöm kell. Jobbára tanulnom. Tanulnom, hogy mi az a rengeteg minden, amit eddig felhalmozott az emberiség a mai napig.

Miért kellene nekem tudnom, ismernem mindent széles e világon?

Ha belegondolok csak a történelembe, vagy művészetek sokszínűségébe az alkotókról nem is beszélve. Aztán a gazdasági folyamatok, ezzel együtt a politikai harctér. Az egyházak kismillió elképzelése arról, hogy milyen is kellene legyen egy emberi viselkedés kód.

Szóval biztos, hogy nekem minderről tudnom kell? Nem, nem biztos, és most már kezdem letudni azt a szégyenem, hogy én bizony csupán általánosságban ismerem a konkrét dolgokat.

Ismerek viszont sok egyebet, amit tán másoknak is javasolhatok, hogy ismerjenek meg mind többet magukból.
Ha van hitvallásom, akkor nekem mindenképpen az, ha újra és újra felfedezem önmagam. Ennél sokszínűbb világ mint amit önmagamban fellelek, sehol nem található, és ami a legfontosabb, hogy csak és kizárólag ez az egyetlen dolog, amivel az embernek önmaga felé el kell tudnia számolni.

Amikor fejlődésről beszélek, akkor mindenképpen arról beszélek, hogy én magam hová fejlődök önmagamon belül.
Amikor fejlődésről beszélek, akkor arra gondolok, hogy folyamatosan haladjak az önmagam tudásában, és a lehető legőszintébben, ami egyben azért is fontos, hogy amikor egy kicsit megrekedek az úton, akkor továbbsegítsen.

Fejlődésnek vélem azt, amikor elérek egy pontig, ahol azt mondom megérkeztem, akkor tudjam, hogy ez csupán a fejlődés egy megállója, ahonnét mindig van tovább.

Tűz és víz

Ellentét, vagy egység?

Jómagam a természet által nagy tüzet kaptam. De kaptam hozzá visszatartó erőt is, földet. Párkapcsolatomban egy kis vizet, hogy tudjon hűteni. Viszont kevés levegőt, hogy lángra azért ne lobbanjak.

Sokszor nehezen birkózok meg olyan dolgokkal, ahol égni kellene, lobogni. A parázs mindig ott van, csak olyan lustán, zsarátnok módon, amihez szükség lenne a levegőre.
Ugyanakkor van helyzet, ahol a földön két lábbal kell állni, abban segítségemre van a realitás, a föld meghatározó, visszatartó ereje.

Azt hiszem még folyamatban van a tanulásom, hogy képes legyek az elemeket a megfelelő módon alkalmazni.
Égni ahol kell, stabilnak lenni, ahol arra van szükség.
Egyenlőre úgy működtetem az elemek erejét, amiből aztán megszületnek a konfliktusok köztem és más emberek között. Főleg olyankor, amikor a levegő felszítja a tüzet. :)

Tudom ezt nem kellene annyira a szívemre venni, hiszen a többiek is pontosan ilyen bizonytalanok abban a cselekedetben, amelyben éppen benne vannak.
De felmenthetem-e magam a saját önismeret hiányom alól?
Hát persze, hogy nem.

Egyet tehetek, ami éppen kezd megfogalmazódni bennem, hogy megismerjem az elemek harcát és a magam javára fordítsam akár egy szélmalom, vagy éppen egy vízimalom erejét.
Ha még pontosabb akarok lenni, akkor nem is harcról kell beszélnem, hanem olyan erőről, amit ha "munkára" fogok, akkor kapok egy olyan támogatást, amiből nekem őrölnek a malmok.

Egyszóval a természettel természetesen.

Tánc

Vaj' kiknek a tánca látható a virágban?

Összehasonlítást végeztem. Magam és mások között. :)
A végeredmény felvillanyozott. Ugyanis az történt anno, hogy megadatott nekem egy olyan természet, amit mások úgy definiálnak, hogy: rossz.

Jól tudom ma már, hogy ez így egyáltalán nem állja meg a helyét, de egy kisgyermek csak azt tudja elfogadni, amiről mások tájékoztatják. És mert ebben nőttem fel, így ezt is elhittem sok egyébbel együtt.

Most viszont azon filóztam, hogy mennyivel könnyebb nekem, mint annak, aki azt hitte el, hogy ő jó. Igen, igen, hiszen természeténél fogva nincs jó meg rossz, de mégis így különböztetnek meg a vélemények. Namármost. Ha én jónak képzeltem volna magam, újabb sokk érne, amikor rájövök, hogy bennem is éppen annyi rossz, akár gonoszság és egyéb haramia tulajdonság van, mint bárki másban.

Hát ezt megúsztam. Hiába, azt mondják, valami mindig jó valamire. :)

Sőt most még tovább folyik bennem a téma, és odajutok, hogy a jó embernek még a felismerés sem biztos, hogy megadatik. Pedig benne is ugyanannyi rossz van, mint bennem. De mert elképzelése sincs róla, tehát nem is keresi azt, amire én már mondjuk rég rájöttem.
Hogy mire jöttem rá? Arra, hogy csak akkor hallassam a véleményem bárkiről, ha én már tisztában vagyok a magamban fellelt ilyen-olyan adottságaimmal.

Ellentmondást látok ebben felfedezni. Hiszen ha én már tudom, hogy én milyen vagyok, akkor már azt is pontosan tudnom kellene, hogy a másik is hasonlóan van összerakva mások véleménye által. Így ebben a formában teljesen mindegy is nekem, hogy milyennek találtatnak az emberi vélemények. Akár rólam szól, akár másról. Akár a saját véleményem másról, hiszen akkor valamit másképpen kell csinálnom ahhoz, hogy már ne is legyen véleményem.

Persze ha most belegondolok, akkor van ennek egy letisztult formája, amikor látom, hogy milyen tulajdonságokat hordoz magában egy ember, de engem már nem érint meg. Ilyenkor van az, hogy a vélemény nem véleménynek hat, hanem észrevételnek.

Szóval tovább a megismerés rögös útján az észrevétel felé.

Alkotás

Meddig mehet el és milyen formában nyilvánul meg az emberi alkotás?

Ha ezt a képet elnézem, akkor azt látom, hogy az az emberi szobor milyen kicsiny a mindenséghez képest.
Sőt még azt is látnom kell, hogy milyen merev tartással áll szemben a mindenséggel.
Pedig a madarak mutatják, hogy milyen könnyen lehet szárnyalni. :)

Mindig és mindig azt hallottam, hogy tennem kell valamit, mert ha csak szemlélem az életet, akkor lusta vagyok.
De azt soha nem hallottam, hogy pihenj meg gyermekem, nézz egy kicsit körül, örülj annak, amit meg tudtál tenni, hiszen az alkotás egy öröm forrás.

Nem lehet folyton csak tenni és tenni anélkül, hogy meg ne pihenjek. Hisz oly kevés ideig marad fenn az ember alkotta világ. Ha fel sem nézek a cselekvés kényszerétől átitatva, akkor miért is cselekszem egyáltalán?

A tanítások szerint minden munkában meg kéne találni azt, ami öröm érzetet vált ki belőlem. Én most egy kicsit álmodozom.
Álmodozom arról, hogy milyen jó lenne mindig azt csinálni, ami örömet hoz az életembe. :)

Dicséret

Kitől és miért várok dicséretet?

Míg gyermek voltam ritkán kaptam dicséretet. Ezt a hiányt felnőtt korban úgy élem meg, hogy nem vagyok értékes, hiszen nincs bennem semmi olyan, amit meg kellene dicsérni.

Sőt egyre inkább magával ránt a gondolat az értéktelenségembe vetett hitem által. Aztán szépen lassan fordul a kocka, és megmutatja egy másik oldalát, ami addig a homályban várakozott arra, hogy végre vegyem észre, ott van, csak csendes szemlélőként figyeli mit teszek magammal, mit teszek az életemmel?

Amíg ott tombolt bennem valamiféle ellenkezés, hogy igenis én egy értékes kis emberke vagyok, addig csak a vitatkozásra tudtam összpontosítani, amivel elértem azt, hogy valóban kiérdemeltem a dicséretnélküliséget, és végképp elmaradtak még azok a ritka alkalmak is, ha éppen valamiért megkaptam az elismerést.

Aztán a kocka felfedte egy újabb oldalát. Ebből az oldalból kitekintve a világra már nem vágyom az elismerést, a dicséretet. Most már azt is megmutatja, hogy elég a tudat, hogy én valóban egy értékes emberke vagyok.

Ide kívánkozik egy idézet Nietzschétől:
"Amíg dicsérnek, gondold csak mindig azt, hogy még nem vagy a saját utadon, hanem a másén."

Igazgyöngy

A könnycsepp mint igazgyöngy?

Ez elég furcsa, de azt vélem, nem járok messze az igazságtól. Na persze attól az igazságtól, amit én tartok annak.
Sok, nagyon sok könnycseppet csepegtettem el életem folyamán. Valami téves programozás során az került be az életem mókuskerék feliratába, hogy nekem milyen borzasztó a sorsom, és hogy nekem ezért folyamatosan siratnom kell valamit, amiről valójában azt sem tudtam, hogy micsoda?

Aztán úgy tűnik valahol valaki megszánt, és lecserélte a feliratot. Most úgy szól, hogy keresd meg a magad életét, és tedd olyanná, ahogy az neked tetsző.

Azért a könnycseppeket sem feledtem. Nagy részük mára már valóban igazgyönggyé nemesedett.
A hosszú évek alatt kikristályosodott valami, ami az enyém, valami, amit én irányíthatok, ahol nem kell senkit vádolnom azért, amilyen életet teremtettem a magam számára.

Nagy segítség, ha az érem egyik oldalát legalább annyira ismerem, mint a másikat.
A fájdalom könnyei után az igazgyöngyöket is a maga tökéletességében tudom élvezni.

Ismerkedés

Valaki ezt a címet adta ennek a képnek.

Ahogy elnézem a hölgyek öltözködési stílusát, az ötlik a szemembe, hogy mennyire egyformák.
Aztán azon kezdek elmélkedni, hogy kivel ismerkedek szívesen? Milyen ember típussal kötök barátságot, ha rajtam múlik?

Ha olyan mint én a gondolkodásban? Igen, az jó, ha olyan a gondolkodása akkor, ha van önálló véleménye, amit képes felém is kommunikálni anélkül, hogy rettegnék az egyformaságtól.
Aztán ha egész más mint én, de meghagyja nekem is a lehetőséget, hogy a magam módján járjam az utam, amihez hozzáteszi a sajátját, amiből aztán kialakulhat egy hasonlóság is?

Ami a legérdekesebb számomra, amikor szinte semmiben nem vagyunk hasonló véleményen, az egyformaság pedig végképp elkerüli az utunkat, de valami, ami talán a legmasszívabb alapot adja, az a lélek mélyén megbúvó hasonlóság.

Az ismerkedéssel kezdtem, de íme eljutottam a barátságig. Amikor megismerkedek valakivel, akkor még csak vonz hozzá egy láthatatlan erő, aminek akkor még nevet sem lehet adni, hiszen lehet az kedvesség, de akár ellenszenv is.

Igen, a barátságok valahogy mintha tőlem függetlenül alakulnának ki. Pedig valószínű, hogy ez mégsem fedi a valóságot, de a látszat ennek gyakran mond ellent. Főleg olyankor, amikor a kedvesség után jön az eltávolodás, vagy az ellenszenv után a közeledés, ezzel együtt a tartalom.

Hoppá! Tartalom. Hát persze. Ha van tartalma egy kapcsolatnak, akkor az valóban erős alapokra számíthat. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy egy ilyen kapcsolat még akkor is tart, ha a barátok már rég elkerültek egymás személyes hatósugarából.

Azt hiszem ilyen kapcsolatokba érdemes "munkát" fektetni, hiszen ennél nagyobb hozamot még a tőzsde sem képes kitermelni. :)

Hiszem azt mit vallok
S vallom azt mit hiszek

Ki kételkedést szít elmémben
Annak a megerősítést köszönöm

Habár jó szándék vezeti a vitát
Mégis azt érzem a másság közénk áll

Mire észreveszem a feszülő húrt
A vonzalom enyhén csorbult

Abból fakad a szellemi tisztaság
Hogy figyelmem ráirányítják

Megismerése önmagamnak
Csodálatos része egy folyamatnak

Eddig vélemények formázták lényem
Most magam formázom véleményem

Kételkedés

Miért kellene kételkedni?

Mostanában úton-útfélen azt lehet hallani valamiféle új irányzat által terjesztett tanokból, hogy hinni kell! Miért kell hinni? Nem elég, ha arra gondolok, hogy: hát igen, lehet, hogy valóban így van.

A hit a világon a legegyszerűbb tevékenység. Csak kimondom, hogy ebben és ebben hiszek, és máris kész a kényelmes kis fotelom, amiből aztán hét lóval sem lehet kiráncigálni.

Ha azt mondom, hogy én semmiben sem hiszek, akkor persze abban hiszek, hogy semmiben sem hiszek.
Ha azt mondom, hiszek az egyházi tanításokban, akkor a világon a legtermészetesebb lesz számomra, hogy majd valaki elintéz helyettem mindent.
Ha azt mondom, hiszek a tudományban, akkor addig semmi újba nem kell belekezdenem, amíg a tudomány áldását nem adja rá új kísérletek által bebizonyítottan.

Így aztán a hit egy készen kapott valami, amiért a kisujjamat sem kell megmozdítanom.

De mi a kételkedés? Önmagamban való kételkedés? Kételkedés a tudásomban? Kételkedés abban, hogy elég jó vagyok-e?
Ilyen témákban is kételkedek időnként (vagy gyakran?), de ez nem vezet máshová, mint megkérdőjelezni azt, aki vagyok.

A kételkedést én egész más területre helyezem. Kételkedek abban, amit hallok, amit olvasok, amit tanítanak, amit... Szóval amíg saját magam nem vagyok képes valaminek a megtapasztalására, addig bizony kételkedek.
Vannak dolgok, amik valahogy készen vannak bennem. Talán korábbi, pontosabban egy másfajta élet tapasztalásainak eredménye? Ki tudja? Én így gondolom, nekem ez megfelelő válasz.

Tehát az életemben fontos szerep jut a kételkedésnek, amivel megalapozom a megfellebbezhetetlen, éppen soron lévő igazságot. :)

Álomvilág

Egy álomvilágban élek.

Valójában nem vagyok egy álmodozó, de mégis azt látom, hogy a világ, amit megalkottam a magam számára, az egy álomvilág.
Az én világomban a magam számára minden tiszta és érthető. Az én világomban megszűnik a bántás, megszűnik a fájdalom.
Csak hát az én világom nem életképes. Amikor kilépek a világomból, akkor mindig szembetalálom magam olyan dolgokkal, amiket nem engedek be a saját világomba. Ezek ilyenkor bosszút állnak rajtam.

Bosszút áll rajtam mégpedig úgy, hogy azt képzelem, hogy engem a saját világomon kívül bántanak. Pedig csak a védelmi falon esett egy kis áttörés abba a világba, ahol nem az én szabályaim szerint folyik a játék.

Sokszor vágyom arra, hogy úgy működjön a világ, ahogy azt én szeretném. :)
Aztán mindig rá kell jönnöm, hogy a világ valóban úgy működik, ahogy én szeretném.
Ez szörnyű, és egyben nagyon fájdalmas felismerés.

Megszülettem mint egy gondolat
Két arccal két lélekkel
Felnőttem békével harccal
De eggyé válni nincs merszem

Most vagy mindörökké
A fogalom elválaszt
Azzá lenni aki vagyok
Hogyan is csináljam?

Működik az élet nélkülem velem
Birtokomban van minden a semmiben
Vagdalkozom baráttal ellenséggel
Így vezet utam magamhoz nélkülem