Nézés

Avagy előre látni, hogy ugye megmondtam...

Amikor bennem van a félelem valamitől, akkor ott van is mitől félnem.
Félnem attól, hogy nem ismerem fel a félelmem okát.
Félnem attól, hogy megint hibázok.
Félnem attól, hogy már megint...

A jelenlegi félelmem az ígéretektől való félelem, avagy azok be nem tartása.

Amikor ígéretet kapok valamire, amiben részem lehet mások által, akkor folyton ott a félelem, hogy úgysem fogják teljesíteni.
És természetesen így is alakul. Még akkor is, amikor 100%-ig meg vagyok győződve arról, hogy nem, ez most másképpen lesz.

Ha boncolgatom ezt a "tényt", akkor a mostani elképzelésem szerint annak kellene a háttérben zajlania, hogy én vagyok az, aki szívesebben ígér, mint azt be is tartja.
Természetesen a "valóság(om)ban" hihetetlenül fontos a számomra, ha valamit megígérek, azt be is tartsam, de van egy kis DE!

Ha nem is mindig minden esetben, de ott van bennem, hogy mire odakerül a sor, hogy teljesítsem az ígéretem, már valamiért elmegy tőle a kedvem.
Ezt jelenleg úgy igyekszem orvosolni, hogy valóban átgondolom, hogy amit ígérek, azt szívesen meg is tenném, vagy csak nagy felbuzdulásomban teszek ígéretet olyanra, amit a hátam közepére sem kívánok.

Talán ez a magyarázat, talán nem. Viszont én még mindig nem jutottam el addig a pontig, hogy miért van az, hogy nekem csak az ígéretek jutnak?
Az ígéretek után pedig csak a kifogások, hogy miért is nem.

Mérlegelés
Avagy a történések átgondolása.

Amikor valami megtörténik az életemben, akkor természetes, hogy az a tökéletes kis társam jelenik meg először, akire mindig is számíthatok. Ő nem más mint az ego. :))

Ha egy kicsit elmélázok, ha egy kicsit lankad a figyelmem, ő azonnal készségesen kisegít a "bajból". :D
És egy még nagyobb bajba sodor, ha teheti. :)

Az életem szinte egy örökös harc. Van, hogy magammal, de van számtalanszor, hogy a külvilággal vívom a csatáim szépen rendre egymás után, ahogy következnek a sorban.

A magammal vívott harcot találom igazán erőt próbálónak, hiszen abban még a külvilággal folytatott harcom újra megjelenik és nekem bizony ott kell lennem a tiszta tudatommal, ha értékelni akarom és helyes következtetésekre szeretnék jutni általa.

Egy állandó harc, ahol egyszer a tűz, másszor pedig a jég kap főszerepet. Attól függően, hogy a történésnek bennem milyen az "előélete"?

Az egyik igen erős tulajdonságomnak szegődött jégfelület az a büszkeség. Persze van amire érdemes lenne büszkének lennem, de itt most nem erre a fajta büszkeségre szeretnék kitérni.

Van egy fajtája, ami ott kiáltozik bennem, hogy "mit képzel az a másik, velem mindent meg lehet tenni?".
Valójában igen, velem mindent meg lehet tenni, amit megengedek egy másiknak. Aztán persze csodálkozom, hogy velem ez meg ez hogy történhetett meg?

Aztán segítségül jön a tűz, és mindent felperzsel, amivel nem bírok megbirkózni egyedül az emberi társadalomban, és egy nagy pusztaságot hagy maga után, aminek lehet akár nevet is adni a "puszta magány" címen.

Mindentől függetlenül továbbra is vallom magamnak - merthogy a hazugság is ott lappang a palettán ;) -, hogy nekem jó ez így, és nekem egyedül a tökéletes, csakhogy a szívemben jelenlévő üresség nem ezt igazolja.
Vagy éppen hogy ezt?

Igen, ha a romantikus énemet félreteszem, akkor is azt gondolom, hogy igen, rendben van az, hogy az ember képes egyedül élni, de az nincs rendben, hogy az érzések közelebb állnak ahhoz az állapothoz, ahol minden emberi érzést magába zárt a jeges rémület.

A félelem egy emberi kapcsolat lehetőségét már a kezdetek kezdetén képes tönkretenni.

Azonosság
Vagy különbözőség?

Érdekes dolog történt meg nemrég. :)
Valaki ajánlotta olvasásra ezt a blogot másoknak. Az ajánlás jól sikerült, így rá is klikkelt, aki éppen olvasta.

Aztán jött számomra a feketeleves. Véleményeztek. Úgy, hogy nem tudták, hogy én volnék a blog gazdája.
Első nekifutásra a képek voltak, miket ízléstelennek véltek. (ráadásul még rosszul is lett megnézve, ami egy felületes megfigyelésre utal)
Második nekifutásra egyetlen egy mondat, ami ki lett ragadva egy szövegkörnyezetből. Persze ez sem a tetszése miatt. (tehát olvasásra sem lett méltatva, csak bírálatra)

Nos akkor most milyennek is kéne lennie egy embernek?
Vállalja azt, hogy neki különbözik az ízlése másoktól, vagy vállalja fel, hogy azokkal legyen egy véleményen, akik bírálták?

Azt hiszem ezt még kérdés szintjén is felesleges feltennem. :)
A képek, amiket hozok a blogba, mindig az akkori elképzelésemet vetítik ki az adott íráshoz.
A kép olyan amilyen, és ha valaki végiggondolja, akkor elég merész kijelentés az, hogy ez egy ízlést takar.
Ettől függetlenül felvállalom, ha ilyen az ízlés fogalma, akkor nekem ilyen az ízlésem, mint ami a képeken látható. :)

Mindig mindenki más akar lenni, ugyanakkor állandóan másokat bírálnak olyanért, ami a bírálónak éppen nem felel meg bármilyen szempontok alapján.

Akkor hát milyennek is kéne lennie egy embernek?
Azonosnak? Különbözőnek?
Vagy éppen a képen látható gyémántnak, ami többek közt a színek összességét is magában hordja, és a megfelelő "megvilágításban" meg is mutatja?

Én mindenképpen az szeretnék lenni, aki vállalja azt, aki, ami, és ne kelljen fejet hajtania, ha éppen más másképpen vélekedik.
Az, hogy ember vagyok, az még nem jelenti azt, hogy más emberhez hasonlónak kell lennem.
Számomra az is pont elég lenne, ha magamhoz hasonlónak tudnék lenni. :))