Önhittség

Hol is kezdjem? Arról írni, ami már nem vagyok, de voltam, nem is olyan egyszerű.

Látom, és érzem, mikor hasonló megnyilvánulással találkozom, mint amit valamikor magam is működtettem, de amikor szemben állok egy jelenséggel, akkor valahogy lebénulok.

Egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Képtelen vagyok megérteni, hogy valamikor hogyan tudtam magam is hasonlóan működni? 

A kép adott egy kis metaforára lehetőséget. Ami világít az egy utcai lámpatest vagy egy csillag?

Erről azt gondolok, ami hozzám közelebb áll. Lehet ez is, lehet az is.

Amikor egy beszélgetésben két ember különbözőképpen ítél meg dolgokat, akkor melyik az, amelyik bátran kijelentheti, hogy neki márpediglen igaza van? Van ilyen? Van általános igazság, ha emberi lényekről, azok működéséről beszélünk? 

Hát persze, hogy nincs ilyen.

Szóval még ifjú koromban, amikor enyém volt a világ - gondoltam én -, szembementem mindennel, ami nem az én igazságomat fedte le. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem volt igazam, csak azt jelenti, hogy másoknak is megvolt az igazuk, de ezt én figyelmen kívül hagytam.

Sőt, még azt a galádságot is elkövettem, hogy bebizonyítsam a saját igazam, hogy mindenkivel közöltem, hogy az ő igaza bizony nem igaz. Ez ugyan nem volt elég bizonyíték semmire, de én meg voltam ezzel elégedve.

Talán még ide kívánkozik az is, hogy nagyszerűségem tudatában mindig csak az volt rendben, amit én rendben lévőnek találtam, az volt  jó, amit én cselekedtem, ezzel leuralva a környezetemet.

Most, hogy ezen végigmentem gondolatban, félve írom le, hogy ebből a viselkedésből bizony hiányzik az alázat.

Igen, alázat. Alázat, amit teljesen félremagyaráztam, és azonosítottam a megalázottsággal, a behódolással. No azt bizony semmképpen nem vállaltam volna fel.

Csakhogy így átértékelődött a két szónak az értelme, ezzel együtt ki is hagytam, hogy megérthessem az alázat értelmét.  

Mivel azonban a leckét, amit meg kell tanulni, kihagyni nem lehet, kaptam rendsen az élettől lehetőséget, hogy a magamévá tehessem. 

Most azt gondolom, hogy az életen nem lehet fennhéjázva végigvonulni "büntetlenül". 

Megérteni és aszerint működni, hogy alázattal viszonyulok világunk minden jelenségéhez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy magamat egy magasabb szintű tudáshoz juttassam.

Felelősségvállalás
 
Csupa csupa változás.  :)

Jól elkalandoztam a blogvilágtól. Mivel a visszajelzés szerint érdemes folytatnom az írást, így kísérletet teszek arra, hogy új témákkal, vagy csak megújult témákkal visszatérjek.

Nos, mi is van bennem jelenleg? Érzések. Hát persze, hogy érzések. :)

Sokan és sokfélék. Nyesegetem őket, de az évek alatt annyi felhalmozódott, hogy bőven jut belőle minden percre.

Felelősségvállalás. Ezt tartom az utóbbi idők egyik felfedezésének.

Egész életemben úgy gondoltam, hogy én milyen nagyon felvállalom a dolgaimat, azaz rendben van a felelősségvállalásom.

Ez így is volt. Csak egyet nem tudtam. Hogy ez a felelősségvállalás mindig mások felé történt. Így persze könnyű. Másokért mindig sokkal könnyebb felelősséget vállalni, hiszen ilyen esetekben sajnálhatom magam, hogy nekem milyen nehéz. Vagy. Örülhetek neki, hogy milyen aranyos, kedves vagyok azzal, akiért felelősséget vállalok.

Na de hol van az, amikor magamért vállalok felelősséget? Milyen az, amikor nap mint nap azzal kerülök szembe, hogy döntenem kell minden apró cseprő, vagy éppen nagynak tűnő dolgokban.?

Ma már tudom, hogy a különbség nem mérhető, de azt is tudom, hogy bizony egészen más érzés. Hozzáteszem sokkal nehezebb, mint amikor rajtam kívül álló dolgokért vállalom a felelősséget.

Talán soha nem tudom megkapni ezt a tapasztalatot, ha nem maradok teljesen egyedül. Amíg gyermek voltam, addig úgy éreztem, felelősséget vállalok a szüleimért. Ugyan így voltam a férjemmel, a testvéremmel,  a kutyámmal. 

Most, hogy itt állok pőrén, most érzem a saját bőrömön annak a felelősségnek a súlyát, amivel magamért, a saját éltemért vagyok felelős.

Azt nem mondom, hogy könnyű ezzel együtt élni, de azt elmondhatom, hogy nagyszerű érzés, amikor képes vagyok ezt maradéktalanul megélni.