2010. szeptember 9.

Keménység

Avagy lágyan de keményen?

Mit jelent adott esetben a szó, hogy keménység? Gondolok itt az emberi természetet illetően.
Nekem részem van erről sokat hallani, amikor engem jellemeznek. Eleinte bántott, de mára megértettem, hogy ez vagyok én, és ezzel nincs semmi baj, hiszen ez a dolgom.

Viszont amit tanulnom kell, hogy hogyan is legyek kemény?
Meg még azt is, hogy kivel és mikor legyek kemény?
Számomra nyilvánvaló, hogy először magammal legyek kemény, hiszen csak akkor kapok olyan eredményt, amivel meg lehetek elégedve.

Ha már magam is elviselem a saját keménységem, akkor akár kifelé, mások felé is lehetek hasonló.
A keménység csak segít, hogy azokat a vélt vagy valós tulajdonságaimat megértsem és kezelni tudjam, amikkel nap mint nap hadakozok.

A keménység másra is jó. Például nem tudok beleesni olyan érzelmi drámákba, amikkel beszippanthat egy eszme, egy elgondolás, amivel nem értek egyet, ugyanakkor mégis hatással van rám.

Úgy tűnik, a víz lágy. Igaz? Igaz. A szikla kemény. Igaz? Igaz.
Mégis azt látom, hogy a víz nem ismer akadályt, még a kemény szikla sem tudja az útját állni.
Sőt a víz "lágysága" még változtatni is képes a szikla "keménységén".

Így hát eldönteni, hogy kinek mi tartozik a lágyság vagy éppen keménység fogalmába, arról nem is érdemes szót váltani. Mert mindenkinek minden mást jelent.

Ami számomra biztos, hogy érdemes keménynek lenni.
Na jó, talán egy kicsit lágyan, mint a víz. :)

2010. szeptember 1.

 

Tanács

Kinek és hogyan van szüksége a tanácsra?
Amikor tanácsot adok másoknak, azt annyira jó tanácsnak vélem, és azon csodálkozom, hogy ezt a tanácsot a másik miért nem hallja és cselekszi meg, hiszen pont azt kéne tennie ahhoz, hogy meg tudja változtatni a dolgokat?

Csakhogy azok a tanácsok teljes mértékben magamnak szólnak.
Ebben van a legcsodálatraméltóbb ajándék az embernek magának.
Mindig pontosan tudja, hogy hol a hiba és azt is tudja, hogy arra mi az orvosság.
Csak azt képzeli, hogy a másik életét látja és a másiknak ad tanácsot, és meg sem fordul a fejében, hogy az semmi más, mint a maga problémájára a megoldás.

Igen, ez bizony így működik. :)
Van egy mondás, aminek ha nem a pejoratív értelmét veszem, akkor pontosan erről szól.
Másnak a szemében a szálkát is meglátja, a sajátjában a gerendát sem.

Amikor oly élesen látom a másik problémáját, akkor az azért van, hogy segítsen nekem is megtalálni a sajátomat.
Mindig olyan meglátásokat kapok, amiket a saját életemben kell felfedezni, és azt ott megoldani.

A problémák milyensége természetesen találkozhat egy másikéval, de soha nem elsődleges, hogy a másik mit tesz az én "tanácsommal", hanem az, hogy én mire használom fel a tudásomat a magam érdekében?

Talán ha magam is ezen "tanácsok" szerint cselekszem, talán akkor és nem korábban, mások is "jó tanácsnak", jaj mit is beszélek? Útmutatásnak vélnék a maguk számára.

2010. augusztus 14.

 

Nézés

Avagy előre látni, hogy ugye megmondtam...

Amikor bennem van a félelem valamitől, akkor ott van is mitől félnem.
Félnem attól, hogy nem ismerem fel a félelmem okát.
Félnem attól, hogy megint hibázok.
Félnem attól, hogy már megint...

A jelenlegi félelmem az ígéretektől való félelem, avagy azok be nem tartása.
Amikor ígéretet kapok valamire, amiben részem lehet mások által, akkor folyton ott a félelem, hogy úgysem fogják teljesíteni.
És természetesen így is alakul. Még akkor is, amikor 100%-ig meg vagyok győződve arról, hogy nem, ez most másképpen lesz.

Ha boncolgatom ezt a "tényt", akkor a mostani elképzelésem szerint annak kellene a háttérben zajlania, hogy én vagyok az, aki szívesebben ígér, mint azt be is tartja.
Természetesen a "valóság(om)ban" hihetetlenül fontos a számomra, ha valamit megígérek, azt be is tartsam, de van egy kis DE!

Ha nem is mindig minden esetben, de ott van bennem, hogy mire odakerül a sor, hogy teljesítsem az ígéretem, már valamiért elmegy tőle a kedvem.
Ezt jelenleg úgy igyekszem orvosolni, hogy valóban átgondolom, hogy amit ígérek, azt szívesen meg is tenném, vagy csak nagy felbuzdulásomban teszek ígéretet olyanra, amit a hátam közepére sem kívánok.

Talán ez a magyarázat, talán nem. Viszont én még mindig nem jutottam el addig a pontig, hogy miért van az, hogy nekem csak az ígéretek jutnak?
Az ígéretek után pedig csak a kifogások, hogy miért is nem.

2010. augusztus 9.

Mérlegelés
Avagy a történések átgondolása.

Amikor valami megtörténik az életemben, akkor természetes, hogy az a tökéletes kis társam jelenik meg először, akire mindig is számíthatok. Ő nem más mint az ego. :))

Ha egy kicsit elmélázok, ha egy kicsit lankad a figyelmem, ő azonnal készségesen kisegít a "bajból". :D
És egy még nagyobb bajba sodor, ha teheti. :)

Az életem szinte egy örökös harc. Van, hogy magammal, de van számtalanszor, hogy a külvilággal vívom a csatáim szépen rendre egymás után, ahogy következnek a sorban.

A magammal vívott harcot találom igazán erőt próbálónak, hiszen abban még a külvilággal folytatott harcom újra megjelenik és nekem bizony ott kell lennem a tiszta tudatommal, ha értékelni akarom és helyes következtetésekre szeretnék jutni általa.

Egy állandó harc, ahol egyszer a tűz, másszor pedig a jég kap főszerepet. Attól függően, hogy a történésnek bennem milyen az "előélete"?

Az egyik igen erős tulajdonságomnak szegődött jégfelület az a büszkeség. Persze van amire érdemes lenne büszkének lennem, de itt most nem erre a fajta büszkeségre szeretnék kitérni.

Van egy fajtája, ami ott kiáltozik bennem, hogy "mit képzel az a másik, velem mindent meg lehet tenni?".
Valójában igen, velem mindent meg lehet tenni, amit megengedek egy másiknak. Aztán persze csodálkozom, hogy velem ez meg ez hogy történhetett meg?

Aztán segítségül jön a tűz, és mindent felperzsel, amivel nem bírok megbirkózni egyedül az emberi társadalomban, és egy nagy pusztaságot hagy maga után, aminek lehet akár nevet is adni a "puszta magány" címen.

Mindentől függetlenül továbbra is vallom magamnak - merthogy a hazugság is ott lappang a palettán ;) -, hogy nekem jó ez így, és nekem egyedül a tökéletes, csakhogy a szívemben jelenlévő üresség nem ezt igazolja.
Vagy éppen hogy ezt?

Igen, ha a romantikus énemet félreteszem, akkor is azt gondolom, hogy igen, rendben van az, hogy az ember képes egyedül élni, de az nincs rendben, hogy az érzések közelebb állnak ahhoz az állapothoz, ahol minden emberi érzést magába zárt a jeges rémület.

A félelem egy emberi kapcsolat lehetőségét már a kezdetek kezdetén képes tönkretenni.

2010. augusztus 6.

Azonosság
Vagy különbözőség?

Érdekes dolog történt meg nemrég. :)
Valaki ajánlotta olvasásra ezt a blogot másoknak. Az ajánlás jól sikerült, így rá is klikkelt, aki éppen olvasta.

Aztán jött számomra a feketeleves. Véleményeztek. Úgy, hogy nem tudták, hogy én volnék a blog gazdája.
Első nekifutásra a képek voltak, miket ízléstelennek véltek. (ráadásul még rosszul is lett megnézve, ami egy felületes megfigyelésre utal)
Második nekifutásra egyetlen egy mondat, ami ki lett ragadva egy szövegkörnyezetből. Persze ez sem a tetszése miatt. (tehát olvasásra sem lett méltatva, csak bírálatra)

Nos akkor most milyennek is kéne lennie egy embernek?
Vállalja azt, hogy neki különbözik az ízlése másoktól, vagy vállalja fel, hogy azokkal legyen egy véleményen, akik bírálták?

Azt hiszem ezt még kérdés szintjén is felesleges feltennem. :)
A képek, amiket hozok a blogba, mindig az akkori elképzelésemet vetítik ki az adott íráshoz.
A kép olyan amilyen, és ha valaki végiggondolja, akkor elég merész kijelentés az, hogy ez egy ízlést takar.
Ettől függetlenül felvállalom, ha ilyen az ízlés fogalma, akkor nekem ilyen az ízlésem, mint ami a képeken látható. :)

Mindig mindenki más akar lenni, ugyanakkor állandóan másokat bírálnak olyanért, ami a bírálónak éppen nem felel meg bármilyen szempontok alapján.

Akkor hát milyennek is kéne lennie egy embernek?
Azonosnak? Különbözőnek?
Vagy éppen a képen látható gyémántnak, ami többek közt a színek összességét is magában hordja, és a megfelelő "megvilágításban" meg is mutatja?

Én mindenképpen az szeretnék lenni, aki vállalja azt, aki, ami, és ne kelljen fejet hajtania, ha éppen más másképpen vélekedik.
Az, hogy ember vagyok, az még nem jelenti azt, hogy más emberhez hasonlónak kell lennem.
Számomra az is pont elég lenne, ha magamhoz hasonlónak tudnék lenni. :))

2010. július 19.


Ha ítéleted van rólam
Nézd meg magad jobban

Ha ítéletem van rólad
Megnézem magam jobban

Ha véleményed van rólam
Biztatlak mond el

Ha véleményem van rólad
Bátran viseld el

Formálódásunkban
Rombolnak az ítéletek

Formálódásunkban
Segítenek vélemények.

2010. július 18.


Vélemény
Avagy inkább eltorzult rágalmazás?

Spirituális tanítóimtól azt tanultam, ha valakinek véleménye van rólam, akkor arra oda kell figyelni, hiszen ha ő így látja, akkor annak bizony ott van alapja, tehát meg kell vizsgálni, hogy egy másik ember miért lát engem úgy, ahogy éppen lát?

Ezt nagyon igyekszem betartani, és azóta is gyakran teszem az ellenőrző körutamat vélemények hatására.

Van viszont valami, ami nem stimmel ezzel kapcsolatban.
Ez pedig az az eset, amikor valaki a semmiből mégis előrángat mindenféle "véleményt" rólam mint kész tényt.
Nos ezt nevezem én rágalmazásnak vélemény helyett.

Viszont az ilyen vélemény / rágalmazás hihetetlenül fájó tud lenni.
Hogy miért? Talán pont az igazságtalansága által?
Azt hiszem nem.
Vagy tán azért, mert nem tettem olyat, amiért így kellene valakinek hozzám viszonyulnia?
Jézusom! Fogalmam sincs!
Csak azt tudom, hogy nagyon fáj!!!

Amire egy ilyen eset által ráeszméltem, már az is tanulság a számomra, hogy nem féltetlenül rólam nyilvánítja ki a véleményét, nem kell feltétlen igazságalapjának lenni az ilyen sértésnek szánt megnyilvánulásnak.
Ilyenkor éppen a másik ember fájdalma ordít ki abból, amit felém közvetít.
Az önmaga által nem ismert tulajdonságait hordja a lábaim elé mint áldozatot.

Na de ezzel nekem mit kéne kezdenem? Erre viszont újabb válasz vár, amit szintén nem tudok.
Csak azt tudom, hogy menekülök az olyan ember közeléből, akinek ekkora fájdalma van, és azt képzeli, ha másokat a sárba döngöl, akkor ő azáltal több és értékesebb emberré válik.

Lassan kialakul az elképzelésem ezzel kapcsolatban, és sajnos nem igazán tetszik, amire figyelmeztet.
Mégpedig arra, hogy a bennem lévő fájdalmat visszhangozza számomra.

És hogy miért nem tetszik? Talán mert számomra ismeretlen ennek a fájdalomnak az eredete.

2010. június 13.

Manipuláció
Avagy idegen akarat általam való végrehajtása

Vannak tulajdonságok, amiket ugyan észreveszek másokban, de valahogy nem zavar.
Amikor ilyet felfedezek, akkor meglepődök, hogy miért van bennem ekkor egyetértés, hiszen alapból hadakozok minden "manipuláció" ellen?
Valójában rá kellett jönnöm, hogy igen, bennem is ott van a készség erre a remek emberi vívmányra. :)

Igen, igen, nem vagyok mentes attól, ha valamit el akarok érni, akkor megragadok alkalmakat arra, hogy embereket manipuláljak azért, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy az nekem tetszene.

Ezt korábban nagyon tudatosan cselekedtem. :) Mármint abban voltam tudatos, hogy tudtam, hogy mit akarok elérni bizonyos esetekben, és ahhoz felhasználtam a környezetem "segítségét". (Persze ezt csak én nevezem segítségnek, hiszen erre senkit nem kértem meg. ;))

A tudatosság fogalma mára erősen átalakult, így most másképpen látom korábbi önmagam, de attól még nem vethetem le akkori késztetéseim, és az eredmény érdekében elkövetett apró kis trükkjeim.

Azt gondolom, hogy még mindig használom ezt a tulajdonságom, viszont nagy a különbség azzal, hogy már nem én akarom a dolgok menetét irányítani, csak egy kicsit besegítek. :))
Na jó, komolyra fordítva a szót, valójában ma már nem keresem azokat az alkalmakat, lehetőségeket, hogy ilyen módszerrel irányítsam a történéseket az életemben.

Hagyom, hogy úgy alakuljon minden, ahogy alakulni akar, így sokkal könnyebb "irányítani" azt a kevés történést, amivel még találkozom. :)
Mert ha én nem vagyok ott az akaratommal, akkor valahogy a történések is mennek a maguk útján, azaz problémamentesen.

2010. június 9.


Határozottság

Ami talán nem is határozottság.

Születésem óta a határozottság nyomása alatt élek. Na nem a sajátom, hanem első nekifutásra szülői, aztán a példán felbuzdulva mások is alkalmazták velem szemben.

Mivel a határozottságot már az anyatejjel magamba szívtam, így ezzel soha nem volt gondom. Hittem én. :)
Pontosabban azt hittem, hogy én egy határozott ember vagyok. És soha nem értettem meg, hogy miért nem vagyok képes érvényesíteni a mondandóm egy beszélgetésben?

Amikor valakivel olyan téma került terítékre, ahol a másikkal végképp nem értettem egyet, képtelen voltam végigvinni a saját véleményem, mert mint gyermek azt is megtanultam, ha valaki határozott velem szemben, ott nekem engednem kell. Ebből aztán szépen ki is alakult a megfutamodás, amit makacssággal lepleztem.

Hát igen, mint minden, a határozottság is csak egy álca volt, amit eltanultam használni, de mert nem a saját jellememből fakadó határozottság volt, éppen ezért rendre kudarcot is vallottam vele.

Így aztán meg kellett tanulnom, hogy ki kell állnom a saját igazam mellett, nem csak mutatnom kell, hogy én milyen egy magabiztos személy vagyok üres frázisokkal.

Persze mint mindent, amit felfedezek magamban, ezt is gyakorolnom kell, míg megérzem azt a fajta erőt, amivel nyugodtan felvállalhatom, hogy igen, nekem is megvan a saját véleményem, és ha a vitapartner nem tud ésszerűbb magyarázatot a sajátomnál, akkor ne kelljen meghajolnom a másik határozottsága előtt.

Tulajdonképpen önmagam elismerése, ha képes vagyok felvállalni azt a véleményt, amit én képviselek.
Természetesen ebben a felvállalásban nem játszhat szerepet olyan ellenérv, mint a : makacsság; akkor is nekem van igazam hozzáállás; agresszív védekezés vagy éppen támadás.

2010. május 17.


Le kell rombolnom önmagam
Hogy felépítsem önbizalmam
Gyenge szárnyaim melengetem
Napnak fényét keresem

Maradásra kérem
De zálogot nem ígérek
Lelkemben a hely fenntartva
Ideje hogy elfogadja

Harcos énem nem érti
Önbizalmam mi sérti
Bandukolok nyomában
Vagy bandukol a nyomomban?

A kérdés egyre megy
Felszín alatt a mély
S a felszínt hiába kémlelem
A választ a mélység adja meg

2010. május 16.

Vergődés
Avagy a múlt csapdája.

Számtalanszor cselekszem úgy, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy tulajdonképpen miért is így vagy úgy cselekszem.
Visszakanyarodva az előtte lévő témához, rá kellett jönnöm, hogy a múlt berögzült emléke az, amivel dolgoznom kell.

Hihetetlen, hogy az ember bármennyi évet is él le, mindig van olyan feldolgozni való téma, ami visszavisz a gyermekkorba.

Szüleim gyakran voltak külön véleményen, és sajnos sok olyan téma volt köztük, ami akár heves vitához is vezetett.
Én ezt tanultam, tehát eszerint is működtem, amikor vitára került a sor köztem és mások között.
Viszont mostanra már másképpen élem az életem, és nem értettem, hogy miért kerülöm a vitás helyzeteket, mikor úgy tudtam, hogy nem vagyok konfliktus kerülő. :)

Előkerült a gyermek, aki ezeket a helyzeteket átélte, és most megmutatja számomra, hogy miként éltem meg a látszat ellenére, ami belőlem egy harcias amazont csinált.
Talán pontosabban fogalmazva ezek a konfliktusok tereltek ilyen mederbe védekezés gyanánt.

A múlttal nem lehet csak úgy egyszerűen elbánni.
A múlt utánam nyúl, ha nem oldom fel a kötelékeit, amivel magamhoz kötöttem őket.

Nagyon jó érzés, hogy képes vagyok már ennyire tudatos lenni arra, hogy miért működök adott esetben úgy, ahogy, és erre sikerül rálátnom.

2010. május 12.

Alkalmazkodás
Vagy legalább remény afelé.

Nekem nem egyszerű az alkalmazkodásról írni, hiszen én nem tartozom azon személyek közé, akik ezt profin művelik. Sajnos a diplomáciai képesítésem nem jött velem e földi létbe. :)
Viszont azt kell megtapasztalnom életem ezen szakaszában, hogy én, aki valamikor nagyon is benne voltam mindennemű konfliktusban, most egyszerűen menekülök olyan helyzetekből, ahol utolérhet a konfliktus halvány szellőcskéje is akár.

Ami viszont érdekes, az az, hogy rendre kapok olyan helyzeteket, ahol szívem szerint jól odacsapnék az asztalra, hogy vedd már észre - mármint a másik ;) - amit velem vagy éppen mással teszel.
Ebben az az érdekes, ha csak mint külső szemlélő vagyok jelen egy véget nemérő vitában, még akkor is menekülőre fogom a dolgot.

Szóval el kellett rajta meditálnom, hogy akkor most engem ez mennyiben is érint, hiszen érzelem szintjén nagyon is ott vagyok, nagyon is benne vagyok egy adott szituban, azaz nem vagyok képes függetleníteni magam az érzelmeimtől.

Talán számomra az a legfájóbb, ha a szeretteim körében adódik ilyen helyzet. Azonnal ott van a legnagyobb miért.
Miért bántja valaki azt a személyt, akit szeret?
Miért tud idegenekhez folyamatosan alkalmazkodni?

Aztán van olyan, amikor engem talál meg valaki a saját sérelmeivel, engem használ fel célpontnak.
No ezt sem értem, bár azt azért nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy ami velem, körülöttem történik, arra szükségem van, és igen, azt meg kell élnem ahhoz, hogy leszűrjem és feloldjam az adott jelenethez való görcsömet.

Persze először jön a nagy világfájdalom magam fölött, aztán magam is vetítem, hogy á, nem is az én problémám. De a végtelenségig nem húzhatom a felismerést, a rálátást a saját életemben jelenlévő problémára.

És bizony, bizony ha van elég merszem, akkor a bányászati részlegem jó munkát tud végezni, még ha ehhez arra van szükségem, hogy külső segítséggel találjam meg a bennem rejtőzködő sérelmeket.

Igazából nem is ezt a témát akartam feszegetni, de úgy tűnik ha én nem vagyok benne a dologban, akkor jobban tudom, hogy mire van szükségem. :)) Ez az alkalmazkodás? ;)

2010. április 28.

Lelki élet
Avagy lelki teher?

Oly sokszor lehet hallani, hogy van, aki lelki sérülésekkel él, és nem találja meg a helyét a világban.
Aztán van az ellentettje, aki mindezen lelki terhek nélkül képes élni az életét.

Elég furcsán van megalkotva az ember, amikor nézőpontok szerint vélekedik.
Amikor másról van szó, akkor túl gyorsan arra a megállapításra jut, hogy a másik embernek semmi gondja.
Amikor pedig önmagáról alkot keservet, akkor ott természetes, hogy az ő gondja a legnagyobb.

És igen, ez így is van. Mindenkinek a saját gondja a legnagyobb.
Éppen ezért amikor arra gondolok, hogy milyen jó lenne ennek vagy annak az embernek a bőrében lenni, ezzel együtt azt is képzelem, hogy a másiknak milyen jó, hogy neki milyen könnyű.

Csak közben elfelejtem, hogy nem lehet egy másik ember bőrébe bújni, ahogy a kígyó sem tud visszabújni még a saját levetett bőrébe sem.

Ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogy milyen gondokkal küzdök, azt először is meg kell ismernem.
Ha mindig csak arra figyelek, hogy mások mit és hogyan csinálnak, abból tanulni nem lehet, csak sóvárogni valami más után, ami nekem nem jutott osztályrészemül.

Na de hogy juthatna nekem más, amikor nekem pontosan azt kell követnem, amire "szerződtem" magammal erre az életre vonatkozó feladatokra.
Viszont ha már szerződtem, akkor azt be is kéne tartanom. Hogy okolhatnék bárkit azért, amit nem tartok be a magam szabályaiból?

Mondjuk okolhatom a szüleim, okolhatom a családom tágabb értelemben, okolhatom a szomszédot, okolhatom a társadalmi szokásokat, elvárásokat, és még ki tudja mennyi mindent, de attól én még nem fogok boldogságban úszni.

Sőt okolhatom a másik embert csupán azért is, mert az ő nyomorúságát nem látom elég nyomorúságnak, hiszen a magamét mindenképpen fölé kell helyeznem.
Mert ugye mindenkinek a saját nyomorúsága a legnagyobb.

De meg kell látni, hogy attól, hogy másokat okolok, vagy éppen mások problémáját lekicsinylem, attól még a sajátom vidáman mellém szegődik, és nem is válik meg tőlem, hiszen nem adok neki okot a távozásra.

Amikor az én problémámmal képes vagyok azonosulni, akkor már arra is képessé válok, hogy a másét sem fogom semmiségnek kezelni. Sőt, talán még a megértés képességére is szert tehetek ilyetén módon.

2010. március 15.

Tudás
Tudás, avagy az információk halmaza.

Nem, nem én vagyok a képen. :) Én nőből vagyok. ;)

Szeretem magamban összefoglalni, meghatározni időnként amit tanultam az évek során. Pontosabban szeretem, ha a magam maghatározásait magam határozom meg.
De kölcsönve(i)hető. :)

A képen jól látható, hogy egy emberi fejben mennyi "szemét" halmozódik fel. És amikor keresni kell valamit, akkor lehet, hogy mindent ki kell dobálni, hogy rátaláljon a megfelelő "tudásra".
Namármost ezt a tudást szeretem információnak nevezni, ilyen értelemben az emberi agy az információk tárháza.

No de akkor egyáltalán mit nevezhetek tudásnak?
Mindenképpen a szellemi termékek eredményét, azokat, amiket a saját tapasztalataim alapján képes vagyok a magam szolgálatába állítani.
A tudást, amit az oskolában oly nagy igyekezettel tömörítettek a buksiba, no annak a tartalomjegyzéke mára elég hiányos, sőt mondhatom nyugodtan azt is, hogy felesleges.
Van viszont a tudás, amit magam szereztem meg a magam életén keresztül, és az a tudás már egy gazdag, bármikor mozgósítható tudássá gyarapodott.

Számomra fontos, hogy melyik tudással akarom gyarapítani magam?
Azt gondolom, hogy az információ áradattal semmire sem megyek, hiszen abból csupán apró szeletkéket vagyok képes megérteni, felfogni, és tán még kevésbé alkalmazni.
Azt a tudást viszont, amit magam gyűjtögettem - hasznos méhecske módjára magamnak-, na azt már biztonságos talajnak érzem.

Biztonságos talajnak arra, ha az életemben megjelennek a változások, akkor biztos tudással legyek képes meghozni a változással járó döntéseket.
Változások mindig vannak, tehát döntéseknek is mindig lennie kell. De ha a tudásom hiányos arra vonatkozóan, hogy adott helyzetben milyen döntést hozzak, akkor elveszhetek, és a döntéseim következményeit szenvedhetem.

A tudás, amit bírok, egyértelműen a saját tudásom, de ugyanígy mindenkinek van saját tudása, amit nem érdemes versenyre hívni, hisz ez nem verseny, ez maga az élet.

2010. március 13.

Szeretlek!
Írta valaki a képre, mert nem volt benne biztos, hogy érthető. :)

Nos azt gondolom, valóban nehéz elhinni, hogy egy tigris azt fejezi ki, hogy ő "csak szeretlek" felkiáltással élne, amikor bekapja áldozatát.

De ettől még kizárni sem lehet, hogy bizony bizony, egy tigrisben is ott bujkálnak ama bizonyos érzelmek.
Na jó, most egy kicsit elvonatkoztatok, mert közben inkább az emberi fajra asszociálok. ;)

Az természetes, hogy mindig arról írok éppen, ami akkor és ott foglalkoztat, amikor írásra adom a kiskacsóm. Most éppen az, hogy mennyire nem vagyunk képesek odafigyelni adott esetben arra a gyönyörű rózsaszálra, mert csak a nagy sárga-fekete csíkos tigrist látjuk. Na jól van, nem bánom: látom.

Egy állandó jelenségként tapasztalom, hogy mennyire "kifinomultan" kellene kommunikálnom ahhoz, hogy láthatóvá tegyem a rózsaszálat.
Hát nem, erre nem vagyok képes. Sőt! Még azt is be kell vallanom magamnak, hogy szeretem a tigris szerepét játszani. Csak azért játszani, mert arról fogalmam sincs, hogy vaj' magam is tigris vagyok, vagy csak - rosszabbik esetben - csupán vélem. Gyanúm, hogy csak vélem, hisz ezt nagyban befolyásolják a visszajelzések.

A visszajelzések olyanoktól, akik még azt sem tudják, hogy magukról mit gondoljanak, magukból mit ismertek meg, de másokat tökéletesen tudnak véleményezni.
Namármost ilyenkor egy kicsit elgyengülök, és rombolom magamról az addig megismert képet.

Mekkora ostobaság, amit elkövethetek magam ellen, hogy arra figyelek, hogy mások hogyan is ítélnek meg. Ki az, aki beleláthat a tigris szemébe, ha még a rózsát sem veszi észre, ami mint látható, közelebb van?

Be kell látnom, hogy akárhogy is elgyengülök, akkor is csak és kizárólag arra hallgathatok, hogy nekem mi van rendben.
Hiszen az, aki engem véleményez, ő is csak a saját véleményét akarja mindenáron rám erőltetni, miközben adott esetben hadakozik az én véleményem ellen.

Aki már tudja, hogy a véleményekből mit és hogyan tud a maga javára hasznosítani, az már azt is tudja, hogy igen, a tigris valóban tud "felirat" nélkül is szeretni. :)

2010. március 6.

Emlékezés
Bátyámra, aki ezt a verset utolsó lélekzetével elküldte számomra.

A szikrázó nap meleg fényt ad
A szíved dobbanása néma kéjt ad
Végtelen az élet óceánja
Vágyaidnak nincsen láthatára

Beborul a kék ég odafönn
Kinyílik a szíved a földön
Tested bársony kaftán takarja
De lelkednek kell az új gúnya

Vidám színek harmóniája
Ráláthatsz a végtelen óceánra
Mit adnál az életedért
Mit halhatatlan lelkedért

Bátorságból teszel próbát
Mikor kinyitod szíved kapuját
Vágyaidnak mohósága
Rátalál a némaságra

2010. március 2.

Lélekzet
Az első és az utolsó közt az élet.

Érdekes megfigyelni a természetet, ahogy megy a maga rendje szerint.
Beszélni ugyan nem beszélnek a növények, de mégis élnek.
Beszélni nem beszélnek a kövek, de mintha mégis lélegeznének.

Állat és növény és az univerzumban fellelhető mindennemű jelenség tudja és teszi a maga dolgát nap mint nap.

És az ember? Hááát, ott vannak már bizony kétségek.
Na nem abban, hogy mi az ember dolga, hanem abban, hogy az ember tudja-e a maga dolgát?
Tudja-e, hogy nem mások elvárásának kéne megfelelni és aszerint működtetni a saját életét, hanem megkeresni és megérteni a saját mozgatórugókat.

Azt mondják a tanítók, hogy az embernek feladatai vannak az életben, és ez egyénre szabott.
Sajnos én még a mai napig sem tudom, hogy mi a feladatom. Pontosabban azt tudom, vagy vélem tudni, hogy mi kellene, hogy legyen. De mégsem teszem.

Igyekszem nap mint nap megérteni a nem akarásomban megbúvó félelmet, de eddig még csak a félelmet ismerem.

De az is lehet, hogy valami egészen más a feladatom, mint amit ismerni vélek, és lehet, hogy éppen azt teszem nap mint nap anélkül, hogy felismerném.

Igen, azt hiszem ebben több igazság van. Nap mint nap teszem, ami elém kerül.
Nap mint nap csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a lélekzetem továbbra is az élet jelenlétét adja a számomra.

2010. február 27.

Bizalom
Egy szó, ami talán be sem határolható.

Egy cinege, ahogy még sosem láthattam ilyen megközelítésben.
Szoktam figyelni őket az ablakon keresztül, és még ha a lakásban mozgok, akkor is elreppenek.

Szóval a bizalom most úgy merült fel bennem, hogy az ember és állat között melyik fél az, amelyik jobban megbízik a másikban?
De tán a kérdést másképpen kell feltennem. Hogyan létezik az, hogy egy ember és egy állat jobban megbízik egymásban, mint egy ember egy másik emberben?

Ma már sok állatot tartunk otthon mint házi kedvencet, de ott vannak még a lovak is pl.
Minden állattal ki lehet alakítani egy olyan kapcsolatot az embernek, ahol a két fél pontosan érzi, hogy megbízhat a másikban.

Ugyanakkor a mostani világunkban ez a megbízom a másikban rendesen kezdi elveszteni a hitelét.
Hogy én hol vagyok ebben, most még nem tudom, mert csak azt látom, hogy van ilyen jelenség, de a saját életemben nem érzem, hogy a kétségeim közt jelen lenne.

Talán abban vagyok érintett, hogy amikor mondok valamit, akkor azt tapasztalom, hogy a visszajelzésben megkérdőjeleződik a jószándékom jelenléte.
Ugyanakkor amikor állatokról van szó - nálam leginkább kutyákról -, ott fel sem merül a kutyában, hogy rossz szándékkal közelednék hozzá. Éppen ezért szinte minden kutyával jó barátságot vagyok képes fenntartani.

Most az kell mondanom, hogy bennem van az a fajta visszatartó energia, amivel hárítom a bizalom meglétét.
Ugyanakkor mégsem ezt gondolom.

Viszont ha tovább akarok jutni ezen a próbaúton, akkor be kell látnom, hogy mint minden, a bizalom is bennem indul el, és én vagyok az, aki képes kell legyek ennek a fajta energiának kellő megalapozást biztosítani.

Talán elsőként azt érdemes felismerni, hogy a kételkedésben rejlik a bizalmatlanság.
Másodszor pedig azt, hogy a másik ember ugyanúgy igyekszik a bizalom határát kiszélesíteni.

Hogy miért marad el mégis a siker? Hát ez az, amire még nem tudom, vagy nem merem meghallani a választ. :)

2010. február 14.

Szeretetnap
Nem az elnevezés a fontos. :)

Az én világomban nincs nagyon helye a kötött formában végrehajtandó ünnepeknek.
De amikor éppen egy olyan ünnep van, amire érdemes odafigyelni, akkor azért abból nem vonom ki magam.

Ilyen ez a mai ünnep is, a Valentin nap.
Akinek nehéz kifejeznie a szeretetét, annak nagy valószínűséggel megterhelő, ha azt tapasztalja, hogy másoknak mennyi örömet jelent egy ilyen nap.

Az öröm nem korlátozódhat csak napokra, ez természetes, de egy ilyen napon valahogy megsokszorozódik, és mintha még a nap is mosolyogna.
(Ha kinézek az ablakon, akkor látom is. ;))

Tehát a mai nap magam is hozzáteszem a közöshöz azt az örömöt, azt a szeretet, amit csak képes vagyok magamból kiadni.
Fogadd tőlem szeretettel. :)

2010. február 13.


Nyugtalanság
Ha okkal, akkor mi az ok? Ha ok nélkül? Ja, olyan nem létezik. :)

A mai virtuális világ átalakítja az emberek viselkedési szokásait. Bár néha azért vannak kétségeim, hogy ráfoghatom-e a mostani gépesített kommunikációra emberek viselkedéssel kapcsolatos hiányait.

Vannak fórumok, ahol olyan emberek beszélgetnek, akik soha életükben nem látták egymást. Lássuk be, így nagyon kevés az az információ, amivel bírhatnak egymásról. Ennek ellenére hihetetlen sommás megítéléseket tudnak adni egymásról.

És hát ami ennél elszomorítóbb, hogy ezek a megalapozatlan véleményezések inkább sértegetések, mint dicséretek a másik iránt.

Nekem úgy tűnik, hogy a mostani világunkban jelen lévő feszültség egyre több agressziót jelentet meg a hétköznapjainkban, amit még a személytelenség is elősegít.
Mert azért remélem, hogy a személyes kapcsolatokban nem mindenki ad a közvetlen környezetében ilyen viselkedési mintát. Főleg nem tán a gyerekeknek.

Emberek arról panaszkodnak, hogy milyen keservesen élnek, de amit már a történelem is bizonyított számtalanszor, hogy inkább a jólétben van arra alkalom, hogy olyannal foglalkozzon az ember, amivel nem kellene, és megfeledkezik a saját sorsáról, arról, hogy neki milyen feladata lenne itt a földön.

Sajnálom azokat, akiknek az a fő életcéljuk, hogy mások bántásában éljék ki az önmaguk iránt érzett hiányosságaikat.
És mert ezt pont azok nem látják, akiknek látniuk kéne a saját maguk kicsinyességét, így még segíteni és változtatni sem lehet ezen a helyzeten.
Éppen ezért igyekszem továbbra is erősen figyelni, hogy mivel terhelem meg a saját gondolatim.

2010. február 7.

Kötések
A múltra fonódó jelen.

Számomra nagy hatása van ennek a képnek. Elképzelem az egykori pompás építményt, amit tönkre tett az idő, melyben jelent kért a természet.

Valahogy így képzelem az emberi kapcsolatokat is. Valahogy azt képzelem, hogy ennyire meg tudja fojtani a kapcsolatokat a nem kívánt rosszindulat.

Magam elég kritikus lévén azon nem csodálkozom, hogy emberek véleményt mondanak, hiszen ezt magam is gyakran megteszem.
Viszont itt van egy kis csavar a dologban. Mégpedig az, hogy jómagam nem úgy gondolok a véleményemre, mint valami nemkívánatos, gonosz megjegyzésre.

De ha azt veszem, akkor azért ezt sem kellene, hiszen annyira tud bosszantani, amikor valakit elítélnek saját életük alapján azok, akiknek csak az élet árny oldala jutott.

Egyenlőre még tartom magam ahhoz, hogy nincs azzal semmi baj, ha elmondom a véleményem.
Viszont van itt más is. A véleményem amikor elmondom, akkor hiába van bennem az a szándék, hogy jobbítsak a dolgokon, ha a befogadó egészen másként, vagy éppen rosszindulatnak véli.

Szóval van gondom elég! :)
Ha véleményt alkotok, akkor az másoknak nem tetsző.
Ha hallgatok, akkor pedig megtagadom a természetem.
Ha nem beszélek, akkor marad egy ékes építmény. Igaz, már semmi funkciója a szépségen kívül, de legalább megmarad.
Ha beszélek, akkor lehet, hogy a beszéddel azt érem el, mint a képen látható gyökér, ami tönkreteszi ami az útjába kerül.

A természet alakulását nem lehet elfojtani, mert így is úgyis megtalálja az utat a változtatásra. Akkor legalább maradjon meg az illúzióm, hogy "besegítek" neki. ;)

Vízöntő hava

2010. január 12.

Tapintat
vagy tapinthatatlanság?

Néha szeretek játszani a szavakkal, bár ez a mostani téma egészen testközelben érintett meg.
Amikor egy olyan megjegyzést teszek, amivel úgymond megbántok valakit, akkor tapintatlan vagyok.

Igen ám, de mi van olyankor, ha olyan embernek teszek egy bántó megjegyzést, akivel tapintható közelségbe kerültünk egymással? Akkor tapintatlan lennék? Hiszen a tapintás kapcsán már közel kerültünk egymáshoz. Ilyen esetben lehetek tapintatlan?

Akivel a tapintás közelségén túljutottunk, ott hogy merülhet fel a bántás szándéka?
És ha már felmerült, akkor is ugyanolyan fájdalmas tud lenni, mintha az éppen egy szándékos tapintatlanság lenne?

Szóval bonyolódom magamban elég rendesen.

Vaj' mit tudok ilyenkor gondolni magamról, a másikhoz való kapcsolatomról?
Nyilván, hogy azt gondolom, hogy valahol tévedtem.
Na de hol tévedtem?
Amikor azt hittem, hogy a másik is olyan közel engedett magához, mint azt én megengedtem neki?
Vagy tán ott, amikor azt képzeltem, ha már közel engedett magához, akkor jogom van bármit is mondani?

Igen, tán ott tévedtem, hogy azt hittem, hogy... Nem hihetek semmiben. Pedig ezt már annyira megtanultam. :)
Viszont ha tudnám, akkor nem is tenném. Mármint akkor nem lennék "tapintatlan".
Újabb felvetés, hogy ilyen esetben miért kell arról elmélkedni, hogy kinek volt bántó szándéka a másikat megbántani?

Most azt gondolom, hogy amikor azt képzelem, hogy engem bántanak, akkor megnézem, hogy mennyire van igaza a másiknak, aki tán nem is tudja, hogy éppen "tapintatlan" volt. Persze csak szerintem.

Aztán vagy képes leszek a nagy megbántottságomon túllépni, vagy maradok továbbra egy testközelből menekülő, aki fél minden tapintástól.

2010. január 2.

A tiszta szerelem nem kapható
A tiszta szerelem nem vehető el
A tiszta szerelmet csak adhatod
Hisz benned született meg

Hozzá bújhatsz
Hozzá simulhatsz
Az érzés kölcsönös
Ám a test kölcsönözhető

Vigyázz hogy mit kívánsz
Vigyázz hogy mire vágysz
Mert ha egyszer megkapod
Lemondani nem tudod

Összekötöd sorsodat
Visszafogod akaratodat
Birtoklod a vonzalmat
Elengeded múltadat

Ez hát a szerelem (?)
Ez az ami kell nekem (?)
Százszor is meggondolom
Hogy biztosan ezt akarom (?)

Vonat füttye messze hangzik
Szerelmes szív dobbanása hallik
Oda hív oda vár
A tündöklő napsugár

2010. január 1.

Fogadalom
Avagy az új évben remélt megvalósulás.

Ritkán teszek fogadalmat, és azt sem a mostani tudásom szerint, hanem még a régmúltban.
Egyik kedves tanmesém, hogy apró gyermekként nagyon szerettem a palacsintát. Ezért aztán az anyukámat folyton fenyegettem, hogy ha majd ő gyerek lesz, én meg felnőtt, akkor mindig sütök neki palacsintát.

Igazzá vált a fogadalom, pedig most így utólag elég meglepő, hiszen ha választ adnék arra, hogy én ezt megfogadtam-e, akkor biztosan nem-mel válaszolnék.

Ebből kiindulva elgondolkodtam azon, hogy vaj' mennyi olyan fogadalmat tettem éltem során, amire nem is gondolok, de ott lebeg valahol az univerzumban és a beteljesülésre várakozik.
Biztosan meglepődnék, ha tudnám, hogy némelyik fogadalmam éppen akkor és ott teljesül, ahol a legfájdalmasabb dolgok történnek velem.

Ennél csak még rosszabb az, amikor határozottan megfogadom, hogy ezt és ezt fogok cselekedni, majd természetesen nem tartom magam a saját fogadalmamhoz.
Ráadás gyanánt itt a tudatosság még előtérbe hozza a lelkiismeretem, hogy nem vagyok képes a cselekvésre. Ezzel zárul is a kör a saját magam lehúzására a saját ítéletem által.

Szóval óvatosan érdemes megfogadni azt, amit szándékomban áll megtenni.
Úgy gondolom, hogy akkor teszek jót magammal, ha csak elgondolom, és aztán ha megtörténik, akkor annak biztosan úgy kellett lenni.
Ha pedig mégsem történik meg, akkor örvendezhetek, mert akkor csupán a vágyam hajtott valami felé, aminek nem biztos, hogy élveztem volna a következményeit is.

A Bak hava