Hangulat

Avagy az érzelmek hullámzása.

Tele vagyok érzelmekkel, amik attól függően, hogy milyen megítélés alá esnek - a saját megítélésem által -, vagy felemelnek, vagy éppen lepottyantanak a saját kis pocsolyámba.

Ez egy egyszemélyes társasjáték, hiszen én egyedül játszom számtalan érzelemmel. :)
Ide kívánkozik egy bölcs megállapítás, hogy addig, amíg az érzelmek irányítanak, addig értelemszerűen ők uralkodnak.

Igen, szabályosan uralkodnak, hiszen ebben az esetben semmi hatással nem tudok lenni magamra, ami által egyre fokozódik egy-egy éppen ügyeletes érzelem. Ez különösen a kevésbé kívánatos érzelmeknél mintha még gerjesztené is önmagát.

Amikor valami nem kívánatos dolog történt körülöttem, a bánat, a szomorúság, a düh és megannyi más érzelem mind-mind helyet kért és sajnos kapott is az életemben.

Ugyanúgy történt akkor is, amikor örömteli eseményekkel találkoztam, csak akkor kedvesebb érzésekkel kellett együtt élnem.

Ezek az érzelmek egy állandó mozgást biztosítanak, akár a hullámok, amikor az égiek irányítják az általunk ismert időjárási viszonyokat.
Csakhogy a hullámoknak az a dolguk, hiszen azért hullámok, hogy hullámozzanak. Viszont az embernek nem az a dolga, hogy ki legyen szolgáltatva a saját érzelmi hullámzásának, hanem az, hogy a saját kezébe vegye azok irányítását.

Az érzelmeket nem kell megtagadni, mert attól azok még nem tűnnek el, csupán rombolnak és ártanak - nem is keveset - a gazdájuknak. Az érzelmeket minden szinten meg kell élni, így lehet megismerni azok milyenségét, és akkor már nem kószálhatnak kezeletlenül a saját kényük kedvük szerint.

Magát a hullámzást ugyan még nem sikerült leállítanom, de egyenlőre nem is tudom elképzelni, hogy valaha is sikerül teljes mértékig, de azt sikerült elérnem, hogy a mértéktelenségből minőséget alkossak.

Amikor megjelenik bennem egy-egy érzelem, akkor azonnal fülön csípen - igyekszem legalábbis ;) - és szépen megformázom olyanná, hogy az nekem is tetsszen. Ezzel együtt az is változik, hogy mennyi ideig vagyok képes egy érzelmi szintet tartani.

Emlékeimben ott vannak azok a szörnyű érzelmi mélységek, amikből képtelen voltam kikeveredni, és azok az öröm hegyek, amik éppen csak megjelentek, máris illúzióvá szenderedtek.

Az eredmény szinte kézelfoghatóvá nemesedett, hiszen az életem olyan irányban hullámzik, ahogy azt megengedem a hullámoknak. :)

Hamisság

Avagy mit takarnak a szép szavak.

Az ember hajlamos arra, hogy gyermekként szentírásként kezelje szülei intelmeit.
Természetesen ezzel magam is így voltam, és az egyik ilyen belém égett mondása az anyukámnak, hogy: aki hízeleg, az hazudik.

Ebben hatalmas igazság rejlik, bár ma már nem a hétköznapi szemléletemmel nézem az értelmét.
Bevallom én imádom, amikor valaki szép szavakkal kedveskedik nekem. Igaz, én magam nem igazán gyakorlom, hiszen nem akarok hazudni. :)

Azért átment egy kis tűzpróbán ez a határozott kijelentés. Hiszen a leggyakrabban olyankor mondok szép szavakat, amikor valami felkelti a sóvárgásom valami más után. Ebben a formában viszont már egyáltalán nem mondható őszinte szónak még akkor sem, ha az úgy hat, mint szép szó.

A dicséretekben szintén megbúvik az a fajta elismerés, amit talán ki sem érdemeltem. De ha kiérdemeltem akkor is, miért kéne azt úgy felnagyítani, hogy a hatalmába kerítsen az önelégültség?

Tehát nagyon óvatosan szabad csak bánni azokkal a szavakkal, amit jómagam esetleg dicséretnek szánok, de a másikban egy hamis illúziót támasztok, azaz az egész egy őszintétlen világba téved.

És akkor arról még nem is szóltam, hogy valójában a szép szavak mögött ott lapul az irigység érzete is. Igen, igen, hiszen ha valamit dicsérek, akkor egyértelműen az belőlem hiányzik, ezért értékelem azt a valamit. Viszont ha bennem nincs, de másban értékelem, esetleg túlértékelem akkor az bizony maga az irigység.

Éppen ezen okok miatt igyekszem a kimondott szavakkal úgy dicsérni, hogy abban a lehető legtöbb őszinte érzés legyen a mozgató rugó. Dicsérni üres szavakkal vétek a másik ellen.
A szép szavak csak megelégedettségből, szeretetből fakadhatnak.

Őrangyal

Vannak vagy nincsenek?

Azt gondolom, ez az a kérdés, amit racionálisan nem lehet megválaszolni. Márpedig én egy elég racionális embernek tartom magam. Szeretek úgy megválaszolni egy kérdést, hogy abban legyen néminemű valós elem. Mármint olyan valami, ami számomra kézzel fogható.

De erre a kérdésre bármennyire igyekszem, nem találok racionális választ. Pontosabban talán azt válaszolnám rá, hogy amikor tehetetlennek érzem magam valamilyen területen, akkor felsóhajtok segítségért VALAKIHEZ.

Ilyenkor megnyugszom, és ott terem előttem a megoldás. Akkor erre mondhatom azt, hogy felsőbb segítséget kaptam, vagy csak egyszerűen összpontosítottam a probléma megoldására? Én inkább efelé a válasz felé hajlok, de igaz ami igaz, szeretem azt hinni, hogy vannak olyan "lények", akik tudnak engem támogatni.

Van egy témakör, amiben rendesen ellene vagyok az olyan kéréseknek, amikkel úgymond bombázzák az Univerzumot. Ha ismerem magam, akkor pontosan tudom azt is, hogy csak azt kaphatom meg, ami az enyém kell hogy legyen ahhoz, hogy megtanuljak ezáltal valamit.

Sőt, ha ismerem azt a működést, amivel működik az Univerzum, akkor pontosan tudnom kell azt is, hogy semmi sem az enyém ebben a földi létben. Kaptam egy testet, amiben élhetek, felcímkéztek egy névvel, hogy megkülönböztethető lehessek. De semmi sem az enyém, itt a földön minden "birtokom" csupán kölcsön van nálam. Ebből hozom ki azt, amit kihozok. Vagy eredményesen használom fel a tehetségem, vagy elpazarolom.

Arra törekedni, hogy minden kívánságom teljesüljön a legnagyobb vétek, amit elkövethetek magam ellen. Addig mindenképpen, amíg ostoba vágyakat halmozok fel magamban.

Energia

Az erő sugárzása.

Úgy indult a napom, hogy egy kissé lehangolódtam. Talán jobban, mint ahogy egy hangszer le tud hangolódni, mert még tán nyikorogni sem volt kedvem.

De mert nem tartom helyesnek ezt az állapotot, így kezdtem figyelni, hogy mi is történik bennem? Nagyon egyszerű volt megállapítanom, hogy engedélyeztem magamnak a "bűnt", hogy beengedtem az életterembe azt a fajta gondolkodást, ami rombol.

Rombolás alatt értem, hogy megjelent a tudatomban az a fajta lekicsinylése önmagamnak, amit a kívülről jövő impulzusok adtak. Hihetetlenül nagy károkat okozva ezzel önmagamnak.

Ugyanakkor ebben az állapotban kezdtem azt is felismerni, hogy mennyire fontos a saját erőmbe vetett bizalmam. Ráeszméltem arra a tudatosságra, amivel ezt az energia hiányt erővé tudom átformálni.

Az élet nagy játék mester. :) Szembeállít egy problematikus helyzettel, és rám bízza, hogy mit vagyok képes ebből a helyzetből alakítani, formázni. A kívülről jövő kedvezőtlen hatások megértésében sokáig az jött vissza, hogy elpazaroltam az erőm arra, hogy együtt vonyítsak az ellennel. Végül arra jutottam, hogy a magam uraként a magam erejét felhasználva tűzre dobom ezt a hozzáállásom, és ezáltal újabb energiát képezek a magam számára.

Fontos, hogy amikor azt képzelem, hogy különböző érték ítéletek nem egyeznek meg az enyémmel, akkor abban érezzem meg az erőt, az energiát, amivel képes vagyok elégetni a kártékony elméleteket, az önsorsrontó gondolatokat.

A vágy nélküli gondolat
Áthidalja a gondokat

Mi végre élsz a földön
Mi végre vagy örökkön

Mikor a fák lombjában jár a szél
Mind mind erről regél

Mikor helyed nem leled
Kérdezd meg a felhőket

Mikor lelkedet az értelem uralja
Nyugodtan küld a pokolba

Friss reggelnek illatával
Töltsd meg eljövendő napod

Kicsiny birodalmad szélén
Szabad madár dalol

Az anyagnak szűkös léte
Rámutat a végtelenre

Támasz

Támasz vagy korlát?

Azt gondolom, ezt a két fogalmat nagyon könnyű összemosni.
Azt gondolom, hogy mindenkinek először kell egy egy támasz, amiből aztán létrejön egy korlát.
De ugyanakkor azt is gondolom, hogy a korlátoknak a keretet már magam szabom. Magam szabom meg, hogy mekkora teret engedek az érzéseimnek, a gondolataimnak és mindennek, ami az életemben megjelenik.

Amikor megszülettem, egy védtelen kis lényként érkeztem ebbe a földi világba. Szükségem volt támaszra ahhoz, hogy felnevelkedjek, hogy tanuljam azt a formát, amiben kibontakozhatok.
Ha ezt a támaszt nem kapom meg, akkor bizony könnyen előfordulhatott volna, hogy ma már összeesek a rám nehezedő teher alatt.

A születésemmel viszont hoztam magammal valamit, amit a környezetem igyekezett lekorlátozni. Nem azt gondolom, hogy rossz szándékkal tette, bár korábban erről sajnos más volt a meggyőződésem.

Vagyis amikor támaszt kaptam, egyben korlátokat is kaptam. Igen ám, de ha képtelen vagyok szétválasztani, hogy a támasz az engem szolgál, és a korlátban pedig azt kapom, hogy tudjam, ismerjem a határaim, akkor bizony nagy kavar van a fejemben.

Sok mindent hozunk magunkkal, erről erős a meggyőződésem, de semmi esetre sem hozzuk magunkkal a kész tudást.
És mert nincs kész a tudásunk, ezért szükség van tanítókra, akik erre rávezetnek.

Természetesen ahogy megtanulom a saját haladásom módját, egyre kevesebb szükségem van a támaszokra, egyre magabiztosabban járok a saját magam által járt úton. De ezzel együtt azt is felvállalom, hogy néha belehuppanok valami akadályba, és ilyenkor újra felhasználok egy támaszt.

Ezzel egy időben a korlátok is módosulnak, hiszen ahogy magabiztosabbá válok a tudásomban, úgy engedem meg a korlátok módosulását is.
De a korlátoknak ugyanúgy maradniuk kell, hiszen ha nem tudom a saját korlátaim, akkor gyakorlatilag úgy működnék mint egy megáradt folyó, melynek megszűnnek a partjai.

Tehát támaszt használok ott, hol megreked a tudásom, és korlátot használok ott, ahol úgy érzem, túláradnak az érzelmek.

Ellentét

Az ellentétből válhat ellenség?

Hol is kezdjem, hogy is kezdjem? Szóval akkor a legjobb, ha magamnál kezdem, hiszen ha azt nézem, akkor minden rólam szól. :)
Alap természetem a harcias kos, akinek fontos az igazság. Ez egy kicsit megspékelve néminemű egyenlőségbe vetett hittel a vízöntő által, na meg van még ott helye másnak is. ;)

Korábbi élet szakaszaimban egy állandó vívódás, harc volt az életem magam és mások között, amiért még külön megvívtam magammal is, mert nem tudtam megérteni, hogy miért bántanak engem, mikor én csak az igazságot akarom érvényre juttatni?

Aztán jött a váltás, amiben az élet felnyitotta a nekem szánt szelencét, amiben végre felismertem, hogy milyen hamis az út, amelyen addig jártam. A váltás nagy fájdalommal járt, amiből kemény munkával - önfegyelemmel? - sikerült kihoznom magam abból az ördögi körből, amiben addig pörögtem körbe körbe.

A kör abból állt, hogy mindig másokat hibáztattam mindenért. Egyetlen egy dolgot csináltam jól, és ez az önsajnálat volt. Ma már nagyon el tudok azon csodálkozni, hogy hogy lehetett úgy élni, hogy csak egy szűk szeletet láttam az életem nagy területéből, de még azt is hamisan?

És itt visszakapcsolódok a címszóhoz, az ellentéthez. Ma is az vagyok, aki harcol a maga által felismert "igazságért", de ma már igyekszem azt is megnézni, ha képes vagyok rá, hogy a másiknak mi az igazsága?
Amikor ellentét feszül köztem és más emberek között, akkor képes vagyok félretenni azt a fajta sértődöttségem, amivel magamba fordulok. Lehet, hogy nem értem meg, de mindenképpen igyekszem felismerni benne azt, ami rám tartozik, amit a magam hasznára tudok fordítani.

Egy ellentétben az egységet meglátni csak úgy tudom, ha képes vagyok az ellentétben megbúvó ellenségességen felülemelkedni.
Amikor ez sikerül, ott már nem ellentétről beszélek, hanem egységről, amit a két félből való egyesítés tesz teljessé.

Vágyakozás

Miből ered a vágy?

Talán az elégedetlenségből? Az irigységből? Tényleg, mi mozgat akkor, amikor megjelenik a vágy valaminek a jelenlétére?

Ha egyedül vagyok, akkor vágyom a társaságra. Ha társaságban vagyok, egy idő után biztosan vágyom az egyedüllétre. :)

De bennem most inkább az anyagi természetű vágyak mibenléte tartja izgalomban a kérdező énemet. :)

Talán még most is egy kicsit, de korábban sok mindenre vágytam az anyagi világ termékei közül, ami nem feltétlen csak az anyagban, hanem egy-egy dédelgetett lehetőségben is kidomborodott.
Aztán megtörtént, hogy a rég dédelgetett vágyaim beteljesülni látszottak, és ekkor lepődtem meg igazán. Nem érdekelt többé a vágyam tárgya.

Így kézenfekvő a kérdés, ha folyton csak ostromlom az Univerzumot - a legelterjedtebb divat irányzat szerint -, bizton meg tudom állapítani, hogy mit is kérek magamnak?
És ha nem tudom megállapítani, akkor mit fogok tenni azzal, amit aztán megkapok? Az már ott van, tehát nem dobhatom félre, mint egy megunt játékot!
Akkor egy újabb terhet veszek ezáltal a vállamra?

Ezekben a kérésekben hihetetlen, mekkora felelősségnek kéne lenni, amikor felkérem az Univerzumot, hogy teljesítse őket.
Vajon meg van ez a felelősség? Meg van az a fajta ismeret, amivel szét tudom választani a vágyat és a valódi igényt?
És egyáltalán! Hol van az a bizalom, amivel az Univerzum felé fordulok, hogy nem kapok meg mindent, amire szükségem van? Miért kell külön ostromolni valamit, ami így is úgy is az enyém?

Eddigi tapasztalataim szerint az Univerzum sokkal biztosabb "kézzel" nyúl ahhoz, amire nekem szükségem van, mint azt én valaha is tudni fogom.
Éppen ezért igyekszem nem tönkre tenni és felülírni a kívánságaimmal azt a valamit, amit nálam sokkal magasabb törvények uralnak.

Ellenállás

Kivel és mivel szemben van ellenállás?

Folyamatosan ellenállok. De minek is? Tán a változásnak? Igen, határozottan kijelenthetem, hogy a változás az, ami feldúlja az életem, a változás az, amitől nem tudok nyugodtan aludni, a változás az, ami ellenállásra késztet.

Ritkán sorolok fel ekkora és ennyi ostobaságot. :) Hogy okolhatom a változást azért, amit én érzek?
Elsősorban érzésem van a változás mellett vagy ellen.
Ahogy figyelem, van érzésem a változás mellett, hiszen vágyom arra, hogy ami most van az életemben, a világomban, abból alakuljon valami más. Ugyanakkor ott van a félelem, ha átalakul valami mássá, az ismert ismeretlenné, akkor abból milyen újabb hatás ér engem? Éppen ezért ellent kell állni a változásnak, hiszen az érzések felvállalásához nincs elég bátorság.

Ellent mondás? Igen, az. De amikor meglátom az ellent mondást, akkor fel tudom oldani az ellenállást. Talán. :)

Folyamatosan változik minden, tehát egy felesleges erőfeszítés az ellenállás.
És itt van az ellent mondás is egyben. Vágyom a változást, de ellenállok annak, hogy bennem megtörténjék a változás. Kitől várom akkor, hogy változzon a világom, amelyet magam alakítok, amelyben magam élek, amelyben magam határozom meg a változásra irányuló erőfeszítésemet?

Csak és kizárólag saját magammal állok szemben, amikor ellenállok a változás lehetőségének.
Akkor változik a tükörkép, mikor engedek a változásnak, mikor a vágyam tárgya magam leszek.

Zűrzavar

Miből adódik a zűrzavar?

Amikor megnézem ezt a képet, akkor első nekifutásnak úgy tűnhet, hogy ez egy zűrzavar. :)
De ha figyelmesebb vagyok, akkor észreveszem azt a sokszínűséget, amit a pillangók jelképeznek. Ebben a sokszínűségben kel életre a tánc, amit a lélek harmóniája kelt életre. Könnyed és lágy, árad, mint egy folyam.

Ez történik velünk is emberekkel. Sokszínűek vagyunk, és ettől táncolnia kéne a léleknek. Ezzel szemben egy állandó harcnak vagyok tanúja, amikor a sokszínűség mutatja magát.

Na de inkább a zűrzavar az, ami jelenleg foglalkoztat. Még pedig az a zűrzavar, ami a tudás és nem tudás közt feszül, és az a hit, hogy tudok, közben mégsem tudok.
Amikor elindultam a szellemi ismeretek megszerzéséért, akkor eleinte gyakran volt olyan érzésem, hogy én már "mindent" tudok. Aztán ahogy gyarapodtam az ismeretekben, úgy fogyatkozott meg az önhittségem a saját tudásomban.

Megtanultam kételkedni. És ez jó! Ez a kételkedés volt az egyik mesterem. Osho azért megelőzte. ;)
A kételkedést is el kell tudni sajátítani, mert ha ettől eltiltom magam, akkor megmaradok abban a tévhitben, hogy mindent tudok, és maradok az önhittségem fogságában.

Az önhittség talán a legkegyetlenebb ártó tényező, amivel zűrzavart tudok kelteni a saját lelkemben. Sőt, ezt a zűrzavart még észre sem lehet venni, mert olyan simulékonyan tud bánni az adottságaival, hogy teljesen észrevétlenné teszi magát.

A kételkedésnek természetesen nem abban adok szabad utat, hogy kételkedek magamban, hanem arra a szolgálatra használom fel, hogy kételkedjek abban, hogy mindent tudok. Hogy én mindent jobban tudok.

Nagyon fontos, hogy megértsem, hogy az ego mivel kényeztet, mivel altatja el éberségem. Fel kell tudni ismerni a tudás természetét. Enélkül a tudás nélkül a tudás mit sem ér.

Az a jó, ha a zűrzavart, ami bennem van felismerem. Mert a felismerés által megkapja a lehetőséget a rendeződésre.
A rendeződés pedig elhozza a lélek nyugalmát, melyben megszülethet, életre kelhet a tánc.

Tanulás

A tanulás egyenlő a tudással?

Jómagam eléggé szétválasztom az anyagi tudást a szellemi tudástól.
Az anyagi tudás alatt értem azt, amikor valaki inkább a lexikális tudásban van otthon.
Szellemi tudáson értem azt, amikor valaki már arra is képes figyelni, hogy hogyan tudna összhangot teremteni az anyag és szellem között, ezt hogyan tudja a saját életében megvalósítani.

A szellemi tudás ismerete eleinte úgy jelent meg az életemben, hogy olvastam különféle irányzatokról, amik ezzel a témával foglalkoztak. És mint ahogy az addig olvasott könyvek bármelyikéből, az maradt meg, ami felkeltette az érdeklődésem.
Persze azért haladtam és egyre több témában került előtérbe a szellemi tudásra való igényem és ismeretem.
De ekkor még mindig csak olvasatom volt, amiről persze már azt képzeltem, hogy az maga a tudás. :)

Aztán hosszú hosszú idő eltelte után - a saját fogalmaim szerint -, egy csodálatos kegyben részesülhettem.
Talán úgy tudnám szavakba önteni, hogy megélhettem egy olyan állapotot, amit szeretet állapotnak tudnék leírni. Ebbe az állapotba semmi más nem fért bele, mint maga a LÉT.

Ebben a létben semmi, de semmi nem létezett. (jó kis ellent mondás ;) ) Én a legkevésbé. :)
Nos amikor ezt a kegyelmi állapotot átélhettem, onnantól fogva bennem kezdett átalakulni az olvasott, tanult dolog, és lett belőle érett tudás, ami maga a tapasztalás.

Viszont ma már azt is tudom, hogy amíg tart az életem, mindig van feladatom. Éppen ezért hagyom magam megtermékenyíteni a kívülről érkező impulzusokkal.
Amikor arra figyelek, hogy a környezetemben ki mit hogyan tesz, akkor egyben arra is figyelek, hogy ez engem mire tanít, és ezt a tudást igyekszem tapasztalássá érlelni.
Azt is tudom, mint a jó pap ;), hogy a tanulás holtomig tart. De ez a tanulás a tapasztalás által már egy minőségi változáson megy át, és ezt nevezem én a saját életem értékének.

Értéknek, amiben képes vagyok az anyagi értéket a szellemi értékkel átitatni.
Pátoszosan tán úgy, ahol a föld az éggel összeér, oda igyekszem eljutni. ;) :)

Hatalom
Az olvasás tudás. A tudás hatalom.

Most kivételesen nem a magam példáját veszem, de nekem is biztosan van belőle tanulnivalóm. :)
Szóval adva van a hatalom, amivel lehet élni és természetesen visszaélni.

Aki a hatalmat úgy használja, hogy a saját félelmeit palástolja, ezáltal másokat a földbe döngöl, az mindenképpen visszaél a kapott hatalommal.
Aki viszont maga szerzi meg tudás által a saját maga számára hasznos hatalmat, azt az embert nem lehet földbe döngölni.
A tudás felette áll minden emberi ostobaságon, kicsenyességen, hatalmi harcon, és a sor újra csak végtelen.

Az az ember, akinek a kezébe úgy kerül hatalom, hogy nincs mögötte tudás, az természetesen veszélyes a társaira nézve, de legveszélyesebb önmagára.
Az az ember, aki azt hiszi, hogy a hatalommal a kezében megoldja a saját gyengeségét, az kénytelen lesz előbb-utóbb rájönni, hogy az élete egy feneketlen kúthoz hasonlatos. Soha nem lehet a lába alatt szilárd talaj.
Az az ember, aki a hatalom gyakorlása folytán nem tudja felismerni a saját érzelmeit, az gátat sem tud szabni nekik, így azok veszik át az irányítást a döntéseiben.

Nos, most pedig következzen az, ami a számomra fontos ezen történések tanulsága szerint. :)
Van ugyan egy kardom, amit mondhatnék a tudás kardjának is, csak a bökkenő ott van, hogy ez a kard a kezemben egyelőre ugyanolyan veszélyes, mint akinek érdem nélkül kerül kezébe hatalom. Akinek kezébe kard kerül bármilyen formában, annak a felelős használatát is el kell tudni sajátítania.

Úgy képzelem eme kard használatát, hogy amikor vágnia kell, akkor nagyon pontosan és ott vág ahol vágnia kell, mindezt gyorsan és fájdalom mentesen.