Elvárás

Kitől miért mennyit?

Itt kétfelé veszem a gondolataim. Az egyik vonal, amikor azt hallom, hogy valaki elvár mástól valamit. A másik az, amikor magam várok el mástól valamit.

A magam kérdésén már sokszor végigmentem, és meg kell állapítanom, hogy nagyon felesleges akármit is elvárnom. Főleg nem mástól.
Így a kérdésnek ez a fele már nem is annyira érdekes számomra, hiszen már megtanította magát nekem. :)

Nos akkor boncolgatom a másik vonalat. A következő kérdések gyakran elhangzanak.
"Miért nem adja meg nekem azt a tiszteletet, amit megérdemlek?"
"Miért nem kapom meg azt a megbecsülést, amit én is adok neki?"
Vagy: "Miért kéne nekem megbocsátani amit velem művelt?"

A válasz szinte minden kérdésre ugyanaz. Mert amit magamból adok ki, azt tükrözi a másik felém.
Útálom ezt az igazságot. ;) De sajnos igaz. :)

Tehát soha nem haladhatok tovább önmagamnál. Én adom meg a lehetőséget egy másiknak, hogy úgy viselkedjen velem, ahogy viselkedik.

Akármit is tapasztalok, annak mindenképpen én vagyok az elindítója, a mozgató rugója.
Valamiért arra van szükségem, hogy felismerjem és lecseréljem önmagamban a nem tetsző viselkedés mintát, ami már szinte tulajdonságomként rögzült.

Tiszteletet akkor kapok, ha magam is adok. Tehát azonnal kapok, ha adok.
Megbecsülést szintén csak akkor kapok, ha magam is képes vagyok arra, hogy megbecsüljem a másikat.
Bocsánatot pedig nem adhatok senkinek, csak saját magamnak. Azon egyszerű oknál fogva, hogy csak magam tudom megbántani magam.

Mi maradt a végére amit elvárhatok bárkitől és miért?
A semmi maradt, ami megtelt azzal, hogy magam adhatok mindent, amit kapni szeretnék.

Sértettség

Avagy csupán vélt támadás?

Azt hiszem most talán sikerül fülön csípnem a sértettséget. Mármint önmagamban. Vagy másokban? ;)

Akkor szép sorban. Mikor vagyok sértett? Egy válasz már megvan. Pl akkor, amikor elvárom másoktól, hogy úgy működjenek, ahogyan azt én szeretném, de mégsem teszik.

Aztán pl olyankor, amikor... mikor is? Hát ez az! Tán nincs is rá több ok, mint az az egy, hogy a dolgok nem aszerint működnek, ahogy az az én tetszésemnek megfelel.

Sértettnek érzem magam, amikor valakihez alkalmazkodom, mindeközben rólam a másik megfeledkezik.
Sértettnek érzem magam akkor, amikor úgy bánnak velem, mint egy gyermekkel.
Sértettnek érzem magam olyan helyzetekben, amikor a tehetetlenség karmai közé kerülök.
Sértettnek érzem magam nagyon sok helyzetben, felesleges felsorolásba kezdenem.

Okom van a sértettségre? Minden bizonnyal. De ugyanakkor azt is látnom kell, hogy ezzel csak a magam keserűségét táplálom.
Hiszen az, aki "megteremtette" számomra a sértettséget, csupán csak a "tanítás" egyik formáját tette le elém teljesen kész állapotban.

Nem szólnak arról, hogy egy füstbe ment tervbe és egy másik emberbe vetettem a hitem?
Hát igen, ez elég elkeserítő, hogy nem saját magamban bízok.
Úgy bánnak velem mint egy gyerekkel?
Hát ha egyszer úgy viselkedek mint egy gyerek, akkor hogy lehet másképpen bánni velem?
A tehetetlenséget okolom a sértettségem miatt?
Hát ennél bizony el kell fogadnom, hogy amit megoldhatok, azt oldjam meg, a többit pedig engedjem útjára.

Így szépen kielemezve a sértettség érzését, rá kell jönnöm, hogy a közös nevező minden esetben én magam vagyok.
Az az én magam, aki azt képzeli, hogy a világ azért jött létre, hogy őt magát szolgálja.

Na jó, most egy kicsit már fejlődő stádiumban vagyok.
Most már tudom, hogy a világ azért jött létre, hogy engem szolgáljon. ;)

Juttassátok eszembe bármikor
Ha megfeledkeznék jóságotokról
Ha azonosulnék megtett utammal
Ha része lennék zúgó folyamnak

Ott legbelül olykor éreztem
Hogy valahol valahogy léteztek
A bajban megfogtátok kezem
Most már jobban észre veszem

Álmomban építettem egy képet
Melyben megfér minden nézet
Ébredezve látom még
A valóság sok apró részletét

Tornyosulnak a képek
Miket álmok megidéznek
Bezárva emberi tunyaságba
Szellemek sínylődnek rabságban

Otthonomra rátalálok
Kandalló izzó fényére csodálkozok
Melegséget érzek szívem táján
Búcsút intek múló kép láttán

Ott legbelül tétlen nézem
Hogy töröm össze végleg énem
Ott legbelül már szólhatok
Meghallja ki álmot hozott

Szenvedély

Mint élet fenntartó szerep.

Sok-sok szenvedély lakozik az emberben. Azt hiszem bennem még túl is teng néha. :)
Amikor szenvedélyes vagyok, akkor gyakorlatilag semmit nem találok lehetetlennek. De valamiért ez a szenvedély hol magas hőfokon ég, hol éppen csak pislákol.

Vajon mivel szabályozom? Szenvedélyesen tudok kiállni valaki vagy valami mellett.
Viszont amikor magam mellett kellene kiállnom, már csak pislákol ez a szenvedélyesség.
Persze a valóságot nem töröm meg azzal, hogy ezt ki is mutatom, hiszen akkor csorbát szenved a rólam alkotott kép. Ellenkezőleg. Továbbra is igyekszem fenntartani azt a látszatot, hogy én bizony megvédem a magam igazát.

Valahogy fordítva kellene történnie a dolgoknak. Először is a magam igazáért kellene síkra szállnom, és azt éreznem, hogy valódi tűz lobog bennem. Így viszont az az érzésem, hogy csak festem a tüzet, ami szinte azonnal fel is emészti önmagát.

Amikor valami általam vélt igazság mellé teszem le a szavam, és ezt olyanok támadják, akiknek nagyobb a magukba vetett hitük - ha mégoly szörnyen silány is a minőség -, le tudnak dönteni az igazságommal együtt. Mondhatom nyugodtan, hogy a padlóra küldenek.

A mostani szenvedélyem inkább irányul magam ellen, mint a magam javára.
Mindig annyira el tudok csodálkozni azon, hogy embereknek mekkora az önbizalma adott esetben a semmire, hogy ettől azt gondolom, hogy az én tudásom oly csekély, amiért nem is érdemes azt kihangsúlyozni.

Szenvedélyes vagyok, de ezt a szenvedélyt most kezdem megismerni, és most kezdem magamban elfogadni.
Akkor, amikor a magaménak merem vallani, biztosan tudok változtatni is azon, hogy kevesebb hitet tápláljak önmagamban, mint amit valóban megérdemlek.

Figyelem

Kinek és minek adom a figyelmem?

Első nekifutásnak talán azt kellene mondanom, hogy mindenkihez, és természetesen mindennek.
De ez így egyáltalán nem lenne igaz, sőt nem is akarnám, hogy igaz legyen. Ma még nem. :)

Amikor a figyelmem adom, akkor csak úgy érdemes azt adnom, hogy akkor az adott pillanatban én ott se legyek. Amikor valaki szeretné magát megosztani velem, akkor nem gördíthetek akadályt elébe, mert az megtörné azt az intimitást, amit a másik remél tőlem a bizalma érdekében.

Tehát ha a tiszta figyelmem adom, akkor pontosan átérzem a másikat teljes valójában. Ilyen állapotban vagyok képes a másikat úgy megérteni, ahogy azt a másik is szeretné, hiszen talán pont ezért választ engem erre a feladatra. És ha ez a tiszta figyelem a kölcsönösség jegyében születik meg, akkor megtörténik a kölcsönös elfogadás.

Amikor ez megtörténik két ember között, akkor megszűnnek a határok mindkét részről, akkor megszületik az egyetértés. Azaz kizárom a lehetőségét, hogy elvárással legyek a másik fél felé, hiszen éppen úgy fogadom el, ahogy van.

Amikor viszont ez mégsem így történik, hanem beleviszem a magam érzelmeit, a magam elvárásait, akkor már előtérbe kerül a meg nem értés, és ezzel együtt az elfogadás erősen csorbát szenved.

Amikor mindenáron azt akarom elérni, hogy a másik úgy működjön, ahogy én szeretném, és persze ez nem sikerülhet, sőt nem is szeretném, hogy így legyen, akkor kidomborodnak a különbségek. A kérdés inétt fogva nem az, hogy miért én vagy miért a másik, hanem az, hogy hogyan tudom ezt a helyzetet megoldani?

Választhatok, hogy úgy ítélem meg nem adok hozzá több figyelmet, ekkor hamvában hal el a bizalom.

Választhatom azt a megoldást, hogy teszek azért, hogy tisztább figyelemmel kapcsolódok a másikhoz. Ezt teszem akkor, ha képes vagyok felismerni a magam érzelmeit, amivel a másikhoz kapcsolódok.

Viszont semmi esetre sem kívánom választani azt a lehetőséget, hogy valami olyanhoz adom a figyelmem, amitől rosszul érzem magam a bőrömben. Ezek az ismert - köznyelv szerint - negatív érzelmek, amit a másik kiválthat belőlem.

Úgy gondolom a legnagyobb felelősség abban van, amikor azt a fajta figyelmet tudom a másiknak biztosítani, amiből mindketten profitálunk, amiben mindketten fel tudunk oldódni, hiszen egy kapcsolatnak a legnagyobb terhet cipelő pillére a bizalom.

A bizalom, ami nagyon értékes és egyben nagyon sérülékeny. Könnyű azt mondani, hogy én tökéletes vagyok, és ugye ez esetben tökéletes bennem a bizalom is. De sajnos ez így egyáltalán nem igaz.

A bizalom az önmagamba vetett hit, ami kiterjed másokra is.
Ha megvan! De nincs meg.
És amikor nincs meg, akkor bántom a másikat, hisz ha nincs bizalom, akkor intimitás sem jöhet létre. Ha nincs intimitás, akkor megismerésről szó sem lehet. Ha nincs megismerés, akkor ott elfogadásról végképp nem beszélhetek.

Így fodrozódik oda-vissza a figyelem, amit adhatok és kaphatok.

Kapcsolatok II

Kapcsolatok, mint érdek képviseletek.

Mennyi őszinteséget bír ki egy kapcsolat? Milyen hazugságokkal lehet traktálni az elmét, amikor egy kapcsolatról elmélkedik?

Talán nem vagyok egyedül, amikor megkérdőjelezek egy egy kapcsolatot, hogy tulajdonképpen milyen alapja lehet, min nyugszik két vagy több ember harmóniája?

Nem tartozom azok közé, akik szemrebbenés nélkül hazudják, hogy a kapcsolataik a szereteten alapulnak.
Igen, igen, ott van a hazugság, amikor azt mondom, hogy én szeretem ezt és ezt az embert. Azt ugyan nem tudom megmondani, hogy miért, ezért aztán legtöbbször azt mondom, hogy: csak!

Tehát ha nem vagyok képes tisztázni magammal, hogy milyen érdek alapú kapcsolatot tartok fenn, akkor rendesen hazudok magamnak. És természetesen hazudok a másiknak is, mert abban a téves hitben élek, hogy a hazugsággal mindent ki tudok védeni. Még a másik oldalról érkező hazugságokat is. Hiszen a kapcsolat másik oldala ugyanígy épül fel.

Nincs olyan kapcsolat, amit ne valamilyen érdek hozna létre, és tartana meg.
A szülő érdeke, hogy a gyermekén keresztül tovább vigyen valamit, ami az élethez köti. De még ebben az életben is egyértelműen abban reménykedik, hogy van valakije, akire számíthat, ha...

Mint gyermek számítok a szülőmre. Amíg kicsi vagyok, addig azért, hogy felneveljen. Aztán ezer egy dologban számítok a segítségére, támogatására, amíg valamelyikünk csak él.

Talán a testvéremtől várok a legkevesebbet. Őt valahogy úgy szeretem, hogy képes vagyok folyton valamiféle megújulásra a kapcsolatunkban.

Aztán a szerelmemtől várok valamit, amire egyedül nem vagyok képes, hisz magamban nem ismerem fel azt a felem, amit ő képvisel. Tehát várom, hogy az életemben képviselje vagy a jobbik, rosszabb esetben a rosszabbik felem.

És a barátok. Na tőlük várom el a legtöbbet egy kapcsolatban. Elvárom, hogy amikor padlón vagyok, akkor felemeljen. Elvárom, hogy mindig mindent megértsen, amit még magam sem. Elvárom, hogy bármikor tudjak rá számítani. Elvárom, hogy igazat mondjon, de úgy, hogy közben persze hazudjon.

Szóval minden kapcsolat egy hazugság alapon nyugvó elvárás. Ezt sajnos nagyon komolyan mondom, hiszen akár honnét nézem, megállja a helyét. A hazugsággal tartom életben, vagy a hazugsággal ölöm meg a kapcsolataimat.

Senki nem meri senkinek őszintén elmondani, hogy ezt vagy azt várom tőled. Senki nem vállalja fel, hogy azért mert őszintén kinyilvánítja azt, amit valóban gondol egy kapcsolaton belül, hogy ennek fejében elveszítse azt az értékesnek vélt kapcsolatot.

Arra vágyom, hogy őszinte kapcsolatokat alakíthassak ki, de ezt úgy akarom elérni, hogy folyton hazudok.

Kapcsolatok

Szülő, gyermek, rokon, barát, szerelem és még sok más.

Érdekes volt felfedeznem azt az egyszerű tényt, hogy a hidak egyben kapcsolatok. Kapcsolat két vagy több világ között. Általában vizek fölött épít az ember hidat, ami ráadásul jelképekben az érzelem szimbolikája.

Híd épülhet rohanó, lázasan tomboló vagy éppen lassan hömpölygő folyó felett, de akár egy szelíd tó is egy kellemes kertben kaphat a két partját átívelő séta utat egy híd által.

Emberi kapcsolatokban is szükség van hídra. Szükség van arra, hogy áthidaljuk azokat a különbségeket, amik elválasztanak egymástól bennünket.
És most egy önvallomás következik. :) Jómagam nagyon kevés hidat építettem életem folyamán. Sőt még azok a hidak is addig tartottak ki, amíg szükség volt rájuk.

Na persze ezt nem úgy értem, hogy amíg nekem szükségem volt egy kapcsolatra, addig gondoztam a hidat, hanem úgy, amikor betöltötte a funkcióját, megszűnt létezni. Köddé vált, hogy soha többé ne is találjak rá.

Azt gondolom, hogy éppen ezért hiszek valamiféle karmikus feladatban, hiszen ha visszanézek az életemben a múltban és a mostban jelenlevő kapcsolatokra, akkor a kép inkább szomorú, lehangoló.

Amikor még kifele vetítettem a saját problémáim, azt képzeltem, hogy az emberek kerülnek, valamiért senkinek nem felelek meg. Ez mindig elkeserített.
Azután ráeszméltem, hogy inkább én magam vagyok az, aki bezárja magát. Ez sem töltött el sok lelkesedéssel.

Most már tudom, hogy valamit tennem kellene, és teszek is, de a dolog mégsem úgy működik, ahogy bennem él egy kapcsolat képe. Lett légyen az a kapcsolat bármely formája.
Talán a bizalom ami hiányzik. Bizalom abban, hogy velem is történhetnek "csodák". Hiszen minden kapcsolat magában hordozza a csodát, egy másik világra való rálátást, annak felfedezését.

Kétségbe esve keresem életem feladatát, és azt hiszem pont ez az a feladat, amivel a mai napig is harcban állok.
Harcban? Talán nem a megfelelő szó ide. Inkább úgy mondom, hogy tudom a feladatot, csak még keresem a megfelelő építészt.

Döntés

Avagy csupán választási lehetőség?

Akárhogy döntök, annak vannak következményei. Van hogy csak tán rövid távú, de van, hogy futóhomokként terjed tova végeláthatatlanul és ami tán még kellemetlenebb, hogy kiszámíthatatlan eredményeket produkálva.

Aztán akkor még ott van az is, ha ezeknek a döntéseknek a környezetem is részesévé válik.
Természetesen ha valaki bekerül a körbe, annak ott kell lennie, de attól ha kevésbé kellemes a következmény, akkor jómagam nehezen viselem. Olyan érzés, mintha bűnös dolgot tettem volna.

A legtöbbször természetesen a döntésem abból fakad, hogy szeretnék "jót" cselekedni, és ha lehet, ebből másoknak is juttatni. De hát amikor döntök, még nem ismerhetem annak jövőbeni kihatásait.

Van egy olyan oldala is egy döntésnek, amikor lehet éppen nem nekem, hanem másoknak eredményez valami jót.

Ennyi felvetéssel is ott tartok, hogy fogalmam sincs, hogy most akkor dönthetek, vagy csak felhasználom az elém tárt lehetőséget?

Szoktam mondani, hogy a szabad választás jogát gyakorlom.
De ha mindennek úgy kell történnie, ahogy végül is történik, akkor biztosan én választok?
Viszont amikor úgy tűnik, hogy döntés helyzetben vagyok, akkor pedig mindig van választásom, hogy mi mellett, vagy mi ellen döntsek.

Egyenlőre ott tartok, ha van választásom, és eldönthetem, hogy merre tovább, akkor mindig az éppen aktuális tudásom alapján választom a legideálisabb lehetőséget.
Vagy tudok mást választani? :))