Tudás

Tudás, avagy az információk halmaza.

Nem, nem én vagyok a képen. :) Én nőből vagyok. ;)

Szeretem magamban összefoglalni, meghatározni időnként amit tanultam az évek során. Pontosabban szeretem, ha a magam maghatározásait magam határozom meg.
De kölcsönve(i)hető. :)

A képen jól látható, hogy egy emberi fejben mennyi "szemét" halmozódik fel. És amikor keresni kell valamit, akkor lehet, hogy mindent ki kell dobálni, hogy rátaláljon a megfelelő "tudásra".
Namármost ezt a tudást szeretem információnak nevezni, ilyen értelemben az emberi agy az információk tárháza.

No de akkor egyáltalán mit nevezhetek tudásnak?
Mindenképpen a szellemi termékek eredményét, azokat, amiket a saját tapasztalataim alapján képes vagyok a magam szolgálatába állítani.
A tudást, amit az oskolában oly nagy igyekezettel tömörítettek a buksiba, no annak a tartalomjegyzéke mára elég hiányos, sőt mondhatom nyugodtan azt is, hogy felesleges.
Van viszont a tudás, amit magam szereztem meg a magam életén keresztül, és az a tudás már egy gazdag, bármikor mozgósítható tudássá gyarapodott.

Számomra fontos, hogy melyik tudással akarom gyarapítani magam?
Azt gondolom, hogy az információ áradattal semmire sem megyek, hiszen abból csupán apró szeletkéket vagyok képes megérteni, felfogni, és tán még kevésbé alkalmazni.
Azt a tudást viszont, amit magam gyűjtögettem - hasznos méhecske módjára magamnak-, na azt már biztonságos talajnak érzem.

Biztonságos talajnak arra, ha az életemben megjelennek a változások, akkor biztos tudással legyek képes meghozni a változással járó döntéseket.
Változások mindig vannak, tehát döntéseknek is mindig lennie kell. De ha a tudásom hiányos arra vonatkozóan, hogy adott helyzetben milyen döntést hozzak, akkor elveszhetek, és a döntéseim következményeit szenvedhetem.

A tudás, amit bírok, egyértelműen a saját tudásom, de ugyanígy mindenkinek van saját tudása, amit nem érdemes versenyre hívni, hisz ez nem verseny, ez maga az élet.

Szeretlek!

Írta valaki a képre, mert nem volt benne biztos, hogy érthető. :)

Nos azt gondolom, valóban nehéz elhinni, hogy egy tigris azt fejezi ki, hogy ő "csak szeretlek" felkiáltással élne, amikor bekapja áldozatát.

De ettől még kizárni sem lehet, hogy bizony bizony, egy tigrisben is ott bujkálnak ama bizonyos érzelmek.
Na jó, most egy kicsit elvonatkoztatok, mert közben inkább az emberi fajra asszociálok. ;)

Az természetes, hogy mindig arról írok éppen, ami akkor és ott foglalkoztat, amikor írásra adom a kiskacsóm. Most éppen az, hogy mennyire nem vagyunk képesek odafigyelni adott esetben arra a gyönyörű rózsaszálra, mert csak a nagy sárga-fekete csíkos tigrist látjuk. Na jól van, nem bánom: látom.

Egy állandó jelenségként tapasztalom, hogy mennyire "kifinomultan" kellene kommunikálnom ahhoz, hogy láthatóvá tegyem a rózsaszálat.
Hát nem, erre nem vagyok képes. Sőt! Még azt is be kell vallanom magamnak, hogy szeretem a tigris szerepét játszani. Csak azért játszani, mert arról fogalmam sincs, hogy vaj' magam is tigris vagyok, vagy csak - rosszabbik esetben - csupán vélem. Gyanúm, hogy csak vélem, hisz ezt nagyban befolyásolják a visszajelzések.

A visszajelzések olyanoktól, akik még azt sem tudják, hogy magukról mit gondoljanak, magukból mit ismertek meg, de másokat tökéletesen tudnak véleményezni.
Namármost ilyenkor egy kicsit elgyengülök, és rombolom magamról az addig megismert képet.

Mekkora ostobaság, amit elkövethetek magam ellen, hogy arra figyelek, hogy mások hogyan is ítélnek meg. Ki az, aki beleláthat a tigris szemébe, ha még a rózsát sem veszi észre, ami mint látható, közelebb van?

Be kell látnom, hogy akárhogy is elgyengülök, akkor is csak és kizárólag arra hallgathatok, hogy nekem mi van rendben.
Hiszen az, aki engem véleményez, ő is csak a saját véleményét akarja mindenáron rám erőltetni, miközben adott esetben hadakozik az én véleményem ellen.

Aki már tudja, hogy a véleményekből mit és hogyan tud a maga javára hasznosítani, az már azt is tudja, hogy igen, a tigris valóban tud "felirat" nélkül is szeretni. :)

Emlékezés
Bátyámra, aki ezt a verset utolsó lélekzetével elküldte számomra.

A szikrázó nap meleg fényt ad
A szíved dobbanása néma kéjt ad
Végtelen az élet óceánja
Vágyaidnak nincsen láthatára

Beborul a kék ég odafönn
Kinyílik a szíved a földön
Tested bársony kaftán takarja
De lelkednek kell az új gúnya

Vidám színek harmóniája
Ráláthatsz a végtelen óceánra
Mit adnál az életedért
Mit halhatatlan lelkedért

Bátorságból teszel próbát
Mikor kinyitod szíved kapuját
Vágyaidnak mohósága
Rátalál a némaságra

Lélekzet

Az első és az utolsó közt az élet.

Érdekes megfigyelni a természetet, ahogy megy a maga rendje szerint.
Beszélni ugyan nem beszélnek a növények, de mégis élnek.
Beszélni nem beszélnek a kövek, de mintha mégis lélegeznének.

Állat és növény és az univerzumban fellelhető mindennemű jelenség tudja és teszi a maga dolgát nap mint nap.

És az ember? Hááát, ott vannak már bizony kétségek.
Na nem abban, hogy mi az ember dolga, hanem abban, hogy az ember tudja-e a maga dolgát?
Tudja-e, hogy nem mások elvárásának kéne megfelelni és aszerint működtetni a saját életét, hanem megkeresni és megérteni a saját mozgatórugókat.

Azt mondják a tanítók, hogy az embernek feladatai vannak az életben, és ez egyénre szabott.
Sajnos én még a mai napig sem tudom, hogy mi a feladatom. Pontosabban azt tudom, vagy vélem tudni, hogy mi kellene, hogy legyen. De mégsem teszem.

Igyekszem nap mint nap megérteni a nem akarásomban megbúvó félelmet, de eddig még csak a félelmet ismerem.

De az is lehet, hogy valami egészen más a feladatom, mint amit ismerni vélek, és lehet, hogy éppen azt teszem nap mint nap anélkül, hogy felismerném.

Igen, azt hiszem ebben több igazság van. Nap mint nap teszem, ami elém kerül.
Nap mint nap csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a lélekzetem továbbra is az élet jelenlétét adja a számomra.