Alaktalan a tér
Alaktalan a forma
Alaktalan a metafora

Változik a világ
Változik a virág
Változik az ideál

Alaktalan a létforma
Változik az életforma
Bölcsesség a metafora

Elvárás

Kitől miért mennyit?

Itt kétfelé veszem a gondolataim. Az egyik vonal, amikor azt hallom, hogy valaki elvár mástól valamit. A másik az, amikor magam várok el mástól valamit.

A magam kérdésén már sokszor végigmentem, és meg kell állapítanom, hogy nagyon felesleges akármit is elvárnom. Főleg nem mástól.
Így a kérdésnek ez a fele már nem is annyira érdekes számomra, hiszen már megtanította magát nekem. :)

Nos akkor boncolgatom a másik vonalat. A következő kérdések gyakran elhangzanak.
"Miért nem adja meg nekem azt a tiszteletet, amit megérdemlek?"
"Miért nem kapom meg azt a megbecsülést, amit én is adok neki?"
Vagy: "Miért kéne nekem megbocsátani amit velem művelt?"

A válasz szinte minden kérdésre ugyanaz. Mert amit magamból adok ki, azt tükrözi a másik felém.
Útálom ezt az igazságot. ;) De sajnos igaz. :)

Tehát soha nem haladhatok tovább önmagamnál. Én adom meg a lehetőséget egy másiknak, hogy úgy viselkedjen velem, ahogy viselkedik.

Akármit is tapasztalok, annak mindenképpen én vagyok az elindítója, a mozgató rugója.
Valamiért arra van szükségem, hogy felismerjem és lecseréljem önmagamban a nem tetsző viselkedés mintát, ami már szinte tulajdonságomként rögzült.

Tiszteletet akkor kapok, ha magam is adok. Tehát azonnal kapok, ha adok.
Megbecsülést szintén csak akkor kapok, ha magam is képes vagyok arra, hogy megbecsüljem a másikat.
Bocsánatot pedig nem adhatok senkinek, csak saját magamnak. Azon egyszerű oknál fogva, hogy csak magam tudom megbántani magam.

Mi maradt a végére amit elvárhatok bárkitől és miért?
A semmi maradt, ami megtelt azzal, hogy magam adhatok mindent, amit kapni szeretnék.

Sértettség

Avagy csupán vélt támadás?

Azt hiszem most talán sikerül fülön csípnem a sértettséget. Mármint önmagamban. Vagy másokban? ;)

Akkor szép sorban. Mikor vagyok sértett? Egy válasz már megvan. Pl akkor, amikor elvárom másoktól, hogy úgy működjenek, ahogyan azt én szeretném, de mégsem teszik.

Aztán pl olyankor, amikor... mikor is? Hát ez az! Tán nincs is rá több ok, mint az az egy, hogy a dolgok nem aszerint működnek, ahogy az az én tetszésemnek megfelel.

Sértettnek érzem magam, amikor valakihez alkalmazkodom, mindeközben rólam a másik megfeledkezik.
Sértettnek érzem magam akkor, amikor úgy bánnak velem, mint egy gyermekkel.
Sértettnek érzem magam olyan helyzetekben, amikor a tehetetlenség karmai közé kerülök.
Sértettnek érzem magam nagyon sok helyzetben, felesleges felsorolásba kezdenem.

Okom van a sértettségre? Minden bizonnyal. De ugyanakkor azt is látnom kell, hogy ezzel csak a magam keserűségét táplálom.
Hiszen az, aki "megteremtette" számomra a sértettséget, csupán csak a "tanítás" egyik formáját tette le elém teljesen kész állapotban.

Nem szólnak arról, hogy egy füstbe ment tervbe és egy másik emberbe vetettem a hitem?
Hát igen, ez elég elkeserítő, hogy nem saját magamban bízok.
Úgy bánnak velem mint egy gyerekkel?
Hát ha egyszer úgy viselkedek mint egy gyerek, akkor hogy lehet másképpen bánni velem?
A tehetetlenséget okolom a sértettségem miatt?
Hát ennél bizony el kell fogadnom, hogy amit megoldhatok, azt oldjam meg, a többit pedig engedjem útjára.

Így szépen kielemezve a sértettség érzését, rá kell jönnöm, hogy a közös nevező minden esetben én magam vagyok.
Az az én magam, aki azt képzeli, hogy a világ azért jött létre, hogy őt magát szolgálja.

Na jó, most egy kicsit már fejlődő stádiumban vagyok.
Most már tudom, hogy a világ azért jött létre, hogy engem szolgáljon. ;)

Juttassátok eszembe bármikor
Ha megfeledkeznék jóságotokról
Ha azonosulnék megtett utammal
Ha része lennék zúgó folyamnak

Ott legbelül olykor éreztem
Hogy valahol valahogy léteztek
A bajban megfogtátok kezem
Most már jobban észre veszem

Álmomban építettem egy képet
Melyben megfér minden nézet
Ébredezve látom még
A valóság sok apró részletét

Tornyosulnak a képek
Miket álmok megidéznek
Bezárva emberi tunyaságba
Szellemek sínylődnek rabságban

Otthonomra rátalálok
Kandalló izzó fényére csodálkozok
Melegséget érzek szívem táján
Búcsút intek múló kép láttán

Ott legbelül tétlen nézem
Hogy töröm össze végleg énem
Ott legbelül már szólhatok
Meghallja ki álmot hozott

Szenvedély

Mint élet fenntartó szerep.

Sok-sok szenvedély lakozik az emberben. Azt hiszem bennem még túl is teng néha. :)
Amikor szenvedélyes vagyok, akkor gyakorlatilag semmit nem találok lehetetlennek. De valamiért ez a szenvedély hol magas hőfokon ég, hol éppen csak pislákol.

Vajon mivel szabályozom? Szenvedélyesen tudok kiállni valaki vagy valami mellett.
Viszont amikor magam mellett kellene kiállnom, már csak pislákol ez a szenvedélyesség.
Persze a valóságot nem töröm meg azzal, hogy ezt ki is mutatom, hiszen akkor csorbát szenved a rólam alkotott kép. Ellenkezőleg. Továbbra is igyekszem fenntartani azt a látszatot, hogy én bizony megvédem a magam igazát.

Valahogy fordítva kellene történnie a dolgoknak. Először is a magam igazáért kellene síkra szállnom, és azt éreznem, hogy valódi tűz lobog bennem. Így viszont az az érzésem, hogy csak festem a tüzet, ami szinte azonnal fel is emészti önmagát.

Amikor valami általam vélt igazság mellé teszem le a szavam, és ezt olyanok támadják, akiknek nagyobb a magukba vetett hitük - ha mégoly szörnyen silány is a minőség -, le tudnak dönteni az igazságommal együtt. Mondhatom nyugodtan, hogy a padlóra küldenek.

A mostani szenvedélyem inkább irányul magam ellen, mint a magam javára.
Mindig annyira el tudok csodálkozni azon, hogy embereknek mekkora az önbizalma adott esetben a semmire, hogy ettől azt gondolom, hogy az én tudásom oly csekély, amiért nem is érdemes azt kihangsúlyozni.

Szenvedélyes vagyok, de ezt a szenvedélyt most kezdem megismerni, és most kezdem magamban elfogadni.
Akkor, amikor a magaménak merem vallani, biztosan tudok változtatni is azon, hogy kevesebb hitet tápláljak önmagamban, mint amit valóban megérdemlek.

Figyelem

Kinek és minek adom a figyelmem?

Első nekifutásnak talán azt kellene mondanom, hogy mindenkihez, és természetesen mindennek.
De ez így egyáltalán nem lenne igaz, sőt nem is akarnám, hogy igaz legyen. Ma még nem. :)

Amikor a figyelmem adom, akkor csak úgy érdemes azt adnom, hogy akkor az adott pillanatban én ott se legyek. Amikor valaki szeretné magát megosztani velem, akkor nem gördíthetek akadályt elébe, mert az megtörné azt az intimitást, amit a másik remél tőlem a bizalma érdekében.

Tehát ha a tiszta figyelmem adom, akkor pontosan átérzem a másikat teljes valójában. Ilyen állapotban vagyok képes a másikat úgy megérteni, ahogy azt a másik is szeretné, hiszen talán pont ezért választ engem erre a feladatra. És ha ez a tiszta figyelem a kölcsönösség jegyében születik meg, akkor megtörténik a kölcsönös elfogadás.

Amikor ez megtörténik két ember között, akkor megszűnnek a határok mindkét részről, akkor megszületik az egyetértés. Azaz kizárom a lehetőségét, hogy elvárással legyek a másik fél felé, hiszen éppen úgy fogadom el, ahogy van.

Amikor viszont ez mégsem így történik, hanem beleviszem a magam érzelmeit, a magam elvárásait, akkor már előtérbe kerül a meg nem értés, és ezzel együtt az elfogadás erősen csorbát szenved.

Amikor mindenáron azt akarom elérni, hogy a másik úgy működjön, ahogy én szeretném, és persze ez nem sikerülhet, sőt nem is szeretném, hogy így legyen, akkor kidomborodnak a különbségek. A kérdés inétt fogva nem az, hogy miért én vagy miért a másik, hanem az, hogy hogyan tudom ezt a helyzetet megoldani?

Választhatok, hogy úgy ítélem meg nem adok hozzá több figyelmet, ekkor hamvában hal el a bizalom.

Választhatom azt a megoldást, hogy teszek azért, hogy tisztább figyelemmel kapcsolódok a másikhoz. Ezt teszem akkor, ha képes vagyok felismerni a magam érzelmeit, amivel a másikhoz kapcsolódok.

Viszont semmi esetre sem kívánom választani azt a lehetőséget, hogy valami olyanhoz adom a figyelmem, amitől rosszul érzem magam a bőrömben. Ezek az ismert - köznyelv szerint - negatív érzelmek, amit a másik kiválthat belőlem.

Úgy gondolom a legnagyobb felelősség abban van, amikor azt a fajta figyelmet tudom a másiknak biztosítani, amiből mindketten profitálunk, amiben mindketten fel tudunk oldódni, hiszen egy kapcsolatnak a legnagyobb terhet cipelő pillére a bizalom.

A bizalom, ami nagyon értékes és egyben nagyon sérülékeny. Könnyű azt mondani, hogy én tökéletes vagyok, és ugye ez esetben tökéletes bennem a bizalom is. De sajnos ez így egyáltalán nem igaz.

A bizalom az önmagamba vetett hit, ami kiterjed másokra is.
Ha megvan! De nincs meg.
És amikor nincs meg, akkor bántom a másikat, hisz ha nincs bizalom, akkor intimitás sem jöhet létre. Ha nincs intimitás, akkor megismerésről szó sem lehet. Ha nincs megismerés, akkor ott elfogadásról végképp nem beszélhetek.

Így fodrozódik oda-vissza a figyelem, amit adhatok és kaphatok.

Kapcsolatok II

Kapcsolatok, mint érdek képviseletek.

Mennyi őszinteséget bír ki egy kapcsolat? Milyen hazugságokkal lehet traktálni az elmét, amikor egy kapcsolatról elmélkedik?

Talán nem vagyok egyedül, amikor megkérdőjelezek egy egy kapcsolatot, hogy tulajdonképpen milyen alapja lehet, min nyugszik két vagy több ember harmóniája?

Nem tartozom azok közé, akik szemrebbenés nélkül hazudják, hogy a kapcsolataik a szereteten alapulnak.
Igen, igen, ott van a hazugság, amikor azt mondom, hogy én szeretem ezt és ezt az embert. Azt ugyan nem tudom megmondani, hogy miért, ezért aztán legtöbbször azt mondom, hogy: csak!

Tehát ha nem vagyok képes tisztázni magammal, hogy milyen érdek alapú kapcsolatot tartok fenn, akkor rendesen hazudok magamnak. És természetesen hazudok a másiknak is, mert abban a téves hitben élek, hogy a hazugsággal mindent ki tudok védeni. Még a másik oldalról érkező hazugságokat is. Hiszen a kapcsolat másik oldala ugyanígy épül fel.

Nincs olyan kapcsolat, amit ne valamilyen érdek hozna létre, és tartana meg.
A szülő érdeke, hogy a gyermekén keresztül tovább vigyen valamit, ami az élethez köti. De még ebben az életben is egyértelműen abban reménykedik, hogy van valakije, akire számíthat, ha...

Mint gyermek számítok a szülőmre. Amíg kicsi vagyok, addig azért, hogy felneveljen. Aztán ezer egy dologban számítok a segítségére, támogatására, amíg valamelyikünk csak él.

Talán a testvéremtől várok a legkevesebbet. Őt valahogy úgy szeretem, hogy képes vagyok folyton valamiféle megújulásra a kapcsolatunkban.

Aztán a szerelmemtől várok valamit, amire egyedül nem vagyok képes, hisz magamban nem ismerem fel azt a felem, amit ő képvisel. Tehát várom, hogy az életemben képviselje vagy a jobbik, rosszabb esetben a rosszabbik felem.

És a barátok. Na tőlük várom el a legtöbbet egy kapcsolatban. Elvárom, hogy amikor padlón vagyok, akkor felemeljen. Elvárom, hogy mindig mindent megértsen, amit még magam sem. Elvárom, hogy bármikor tudjak rá számítani. Elvárom, hogy igazat mondjon, de úgy, hogy közben persze hazudjon.

Szóval minden kapcsolat egy hazugság alapon nyugvó elvárás. Ezt sajnos nagyon komolyan mondom, hiszen akár honnét nézem, megállja a helyét. A hazugsággal tartom életben, vagy a hazugsággal ölöm meg a kapcsolataimat.

Senki nem meri senkinek őszintén elmondani, hogy ezt vagy azt várom tőled. Senki nem vállalja fel, hogy azért mert őszintén kinyilvánítja azt, amit valóban gondol egy kapcsolaton belül, hogy ennek fejében elveszítse azt az értékesnek vélt kapcsolatot.

Arra vágyom, hogy őszinte kapcsolatokat alakíthassak ki, de ezt úgy akarom elérni, hogy folyton hazudok.

Kapcsolatok

Szülő, gyermek, rokon, barát, szerelem és még sok más.

Érdekes volt felfedeznem azt az egyszerű tényt, hogy a hidak egyben kapcsolatok. Kapcsolat két vagy több világ között. Általában vizek fölött épít az ember hidat, ami ráadásul jelképekben az érzelem szimbolikája.

Híd épülhet rohanó, lázasan tomboló vagy éppen lassan hömpölygő folyó felett, de akár egy szelíd tó is egy kellemes kertben kaphat a két partját átívelő séta utat egy híd által.

Emberi kapcsolatokban is szükség van hídra. Szükség van arra, hogy áthidaljuk azokat a különbségeket, amik elválasztanak egymástól bennünket.
És most egy önvallomás következik. :) Jómagam nagyon kevés hidat építettem életem folyamán. Sőt még azok a hidak is addig tartottak ki, amíg szükség volt rájuk.

Na persze ezt nem úgy értem, hogy amíg nekem szükségem volt egy kapcsolatra, addig gondoztam a hidat, hanem úgy, amikor betöltötte a funkcióját, megszűnt létezni. Köddé vált, hogy soha többé ne is találjak rá.

Azt gondolom, hogy éppen ezért hiszek valamiféle karmikus feladatban, hiszen ha visszanézek az életemben a múltban és a mostban jelenlevő kapcsolatokra, akkor a kép inkább szomorú, lehangoló.

Amikor még kifele vetítettem a saját problémáim, azt képzeltem, hogy az emberek kerülnek, valamiért senkinek nem felelek meg. Ez mindig elkeserített.
Azután ráeszméltem, hogy inkább én magam vagyok az, aki bezárja magát. Ez sem töltött el sok lelkesedéssel.

Most már tudom, hogy valamit tennem kellene, és teszek is, de a dolog mégsem úgy működik, ahogy bennem él egy kapcsolat képe. Lett légyen az a kapcsolat bármely formája.
Talán a bizalom ami hiányzik. Bizalom abban, hogy velem is történhetnek "csodák". Hiszen minden kapcsolat magában hordozza a csodát, egy másik világra való rálátást, annak felfedezését.

Kétségbe esve keresem életem feladatát, és azt hiszem pont ez az a feladat, amivel a mai napig is harcban állok.
Harcban? Talán nem a megfelelő szó ide. Inkább úgy mondom, hogy tudom a feladatot, csak még keresem a megfelelő építészt.

Döntés

Avagy csupán választási lehetőség?

Akárhogy döntök, annak vannak következményei. Van hogy csak tán rövid távú, de van, hogy futóhomokként terjed tova végeláthatatlanul és ami tán még kellemetlenebb, hogy kiszámíthatatlan eredményeket produkálva.

Aztán akkor még ott van az is, ha ezeknek a döntéseknek a környezetem is részesévé válik.
Természetesen ha valaki bekerül a körbe, annak ott kell lennie, de attól ha kevésbé kellemes a következmény, akkor jómagam nehezen viselem. Olyan érzés, mintha bűnös dolgot tettem volna.

A legtöbbször természetesen a döntésem abból fakad, hogy szeretnék "jót" cselekedni, és ha lehet, ebből másoknak is juttatni. De hát amikor döntök, még nem ismerhetem annak jövőbeni kihatásait.

Van egy olyan oldala is egy döntésnek, amikor lehet éppen nem nekem, hanem másoknak eredményez valami jót.

Ennyi felvetéssel is ott tartok, hogy fogalmam sincs, hogy most akkor dönthetek, vagy csak felhasználom az elém tárt lehetőséget?

Szoktam mondani, hogy a szabad választás jogát gyakorlom.
De ha mindennek úgy kell történnie, ahogy végül is történik, akkor biztosan én választok?
Viszont amikor úgy tűnik, hogy döntés helyzetben vagyok, akkor pedig mindig van választásom, hogy mi mellett, vagy mi ellen döntsek.

Egyenlőre ott tartok, ha van választásom, és eldönthetem, hogy merre tovább, akkor mindig az éppen aktuális tudásom alapján választom a legideálisabb lehetőséget.
Vagy tudok mást választani? :))

Hangulat

Avagy az érzelmek hullámzása.

Tele vagyok érzelmekkel, amik attól függően, hogy milyen megítélés alá esnek - a saját megítélésem által -, vagy felemelnek, vagy éppen lepottyantanak a saját kis pocsolyámba.

Ez egy egyszemélyes társasjáték, hiszen én egyedül játszom számtalan érzelemmel. :)
Ide kívánkozik egy bölcs megállapítás, hogy addig, amíg az érzelmek irányítanak, addig értelemszerűen ők uralkodnak.

Igen, szabályosan uralkodnak, hiszen ebben az esetben semmi hatással nem tudok lenni magamra, ami által egyre fokozódik egy-egy éppen ügyeletes érzelem. Ez különösen a kevésbé kívánatos érzelmeknél mintha még gerjesztené is önmagát.

Amikor valami nem kívánatos dolog történt körülöttem, a bánat, a szomorúság, a düh és megannyi más érzelem mind-mind helyet kért és sajnos kapott is az életemben.

Ugyanúgy történt akkor is, amikor örömteli eseményekkel találkoztam, csak akkor kedvesebb érzésekkel kellett együtt élnem.

Ezek az érzelmek egy állandó mozgást biztosítanak, akár a hullámok, amikor az égiek irányítják az általunk ismert időjárási viszonyokat.
Csakhogy a hullámoknak az a dolguk, hiszen azért hullámok, hogy hullámozzanak. Viszont az embernek nem az a dolga, hogy ki legyen szolgáltatva a saját érzelmi hullámzásának, hanem az, hogy a saját kezébe vegye azok irányítását.

Az érzelmeket nem kell megtagadni, mert attól azok még nem tűnnek el, csupán rombolnak és ártanak - nem is keveset - a gazdájuknak. Az érzelmeket minden szinten meg kell élni, így lehet megismerni azok milyenségét, és akkor már nem kószálhatnak kezeletlenül a saját kényük kedvük szerint.

Magát a hullámzást ugyan még nem sikerült leállítanom, de egyenlőre nem is tudom elképzelni, hogy valaha is sikerül teljes mértékig, de azt sikerült elérnem, hogy a mértéktelenségből minőséget alkossak.

Amikor megjelenik bennem egy-egy érzelem, akkor azonnal fülön csípen - igyekszem legalábbis ;) - és szépen megformázom olyanná, hogy az nekem is tetsszen. Ezzel együtt az is változik, hogy mennyi ideig vagyok képes egy érzelmi szintet tartani.

Emlékeimben ott vannak azok a szörnyű érzelmi mélységek, amikből képtelen voltam kikeveredni, és azok az öröm hegyek, amik éppen csak megjelentek, máris illúzióvá szenderedtek.

Az eredmény szinte kézelfoghatóvá nemesedett, hiszen az életem olyan irányban hullámzik, ahogy azt megengedem a hullámoknak. :)

Hamisság

Avagy mit takarnak a szép szavak.

Az ember hajlamos arra, hogy gyermekként szentírásként kezelje szülei intelmeit.
Természetesen ezzel magam is így voltam, és az egyik ilyen belém égett mondása az anyukámnak, hogy: aki hízeleg, az hazudik.

Ebben hatalmas igazság rejlik, bár ma már nem a hétköznapi szemléletemmel nézem az értelmét.
Bevallom én imádom, amikor valaki szép szavakkal kedveskedik nekem. Igaz, én magam nem igazán gyakorlom, hiszen nem akarok hazudni. :)

Azért átment egy kis tűzpróbán ez a határozott kijelentés. Hiszen a leggyakrabban olyankor mondok szép szavakat, amikor valami felkelti a sóvárgásom valami más után. Ebben a formában viszont már egyáltalán nem mondható őszinte szónak még akkor sem, ha az úgy hat, mint szép szó.

A dicséretekben szintén megbúvik az a fajta elismerés, amit talán ki sem érdemeltem. De ha kiérdemeltem akkor is, miért kéne azt úgy felnagyítani, hogy a hatalmába kerítsen az önelégültség?

Tehát nagyon óvatosan szabad csak bánni azokkal a szavakkal, amit jómagam esetleg dicséretnek szánok, de a másikban egy hamis illúziót támasztok, azaz az egész egy őszintétlen világba téved.

És akkor arról még nem is szóltam, hogy valójában a szép szavak mögött ott lapul az irigység érzete is. Igen, igen, hiszen ha valamit dicsérek, akkor egyértelműen az belőlem hiányzik, ezért értékelem azt a valamit. Viszont ha bennem nincs, de másban értékelem, esetleg túlértékelem akkor az bizony maga az irigység.

Éppen ezen okok miatt igyekszem a kimondott szavakkal úgy dicsérni, hogy abban a lehető legtöbb őszinte érzés legyen a mozgató rugó. Dicsérni üres szavakkal vétek a másik ellen.
A szép szavak csak megelégedettségből, szeretetből fakadhatnak.

Őrangyal

Vannak vagy nincsenek?

Azt gondolom, ez az a kérdés, amit racionálisan nem lehet megválaszolni. Márpedig én egy elég racionális embernek tartom magam. Szeretek úgy megválaszolni egy kérdést, hogy abban legyen néminemű valós elem. Mármint olyan valami, ami számomra kézzel fogható.

De erre a kérdésre bármennyire igyekszem, nem találok racionális választ. Pontosabban talán azt válaszolnám rá, hogy amikor tehetetlennek érzem magam valamilyen területen, akkor felsóhajtok segítségért VALAKIHEZ.

Ilyenkor megnyugszom, és ott terem előttem a megoldás. Akkor erre mondhatom azt, hogy felsőbb segítséget kaptam, vagy csak egyszerűen összpontosítottam a probléma megoldására? Én inkább efelé a válasz felé hajlok, de igaz ami igaz, szeretem azt hinni, hogy vannak olyan "lények", akik tudnak engem támogatni.

Van egy témakör, amiben rendesen ellene vagyok az olyan kéréseknek, amikkel úgymond bombázzák az Univerzumot. Ha ismerem magam, akkor pontosan tudom azt is, hogy csak azt kaphatom meg, ami az enyém kell hogy legyen ahhoz, hogy megtanuljak ezáltal valamit.

Sőt, ha ismerem azt a működést, amivel működik az Univerzum, akkor pontosan tudnom kell azt is, hogy semmi sem az enyém ebben a földi létben. Kaptam egy testet, amiben élhetek, felcímkéztek egy névvel, hogy megkülönböztethető lehessek. De semmi sem az enyém, itt a földön minden "birtokom" csupán kölcsön van nálam. Ebből hozom ki azt, amit kihozok. Vagy eredményesen használom fel a tehetségem, vagy elpazarolom.

Arra törekedni, hogy minden kívánságom teljesüljön a legnagyobb vétek, amit elkövethetek magam ellen. Addig mindenképpen, amíg ostoba vágyakat halmozok fel magamban.

Energia

Az erő sugárzása.

Úgy indult a napom, hogy egy kissé lehangolódtam. Talán jobban, mint ahogy egy hangszer le tud hangolódni, mert még tán nyikorogni sem volt kedvem.

De mert nem tartom helyesnek ezt az állapotot, így kezdtem figyelni, hogy mi is történik bennem? Nagyon egyszerű volt megállapítanom, hogy engedélyeztem magamnak a "bűnt", hogy beengedtem az életterembe azt a fajta gondolkodást, ami rombol.

Rombolás alatt értem, hogy megjelent a tudatomban az a fajta lekicsinylése önmagamnak, amit a kívülről jövő impulzusok adtak. Hihetetlenül nagy károkat okozva ezzel önmagamnak.

Ugyanakkor ebben az állapotban kezdtem azt is felismerni, hogy mennyire fontos a saját erőmbe vetett bizalmam. Ráeszméltem arra a tudatosságra, amivel ezt az energia hiányt erővé tudom átformálni.

Az élet nagy játék mester. :) Szembeállít egy problematikus helyzettel, és rám bízza, hogy mit vagyok képes ebből a helyzetből alakítani, formázni. A kívülről jövő kedvezőtlen hatások megértésében sokáig az jött vissza, hogy elpazaroltam az erőm arra, hogy együtt vonyítsak az ellennel. Végül arra jutottam, hogy a magam uraként a magam erejét felhasználva tűzre dobom ezt a hozzáállásom, és ezáltal újabb energiát képezek a magam számára.

Fontos, hogy amikor azt képzelem, hogy különböző érték ítéletek nem egyeznek meg az enyémmel, akkor abban érezzem meg az erőt, az energiát, amivel képes vagyok elégetni a kártékony elméleteket, az önsorsrontó gondolatokat.

A vágy nélküli gondolat
Áthidalja a gondokat

Mi végre élsz a földön
Mi végre vagy örökkön

Mikor a fák lombjában jár a szél
Mind mind erről regél

Mikor helyed nem leled
Kérdezd meg a felhőket

Mikor lelkedet az értelem uralja
Nyugodtan küld a pokolba

Friss reggelnek illatával
Töltsd meg eljövendő napod

Kicsiny birodalmad szélén
Szabad madár dalol

Az anyagnak szűkös léte
Rámutat a végtelenre

Támasz

Támasz vagy korlát?

Azt gondolom, ezt a két fogalmat nagyon könnyű összemosni.
Azt gondolom, hogy mindenkinek először kell egy egy támasz, amiből aztán létrejön egy korlát.
De ugyanakkor azt is gondolom, hogy a korlátoknak a keretet már magam szabom. Magam szabom meg, hogy mekkora teret engedek az érzéseimnek, a gondolataimnak és mindennek, ami az életemben megjelenik.

Amikor megszülettem, egy védtelen kis lényként érkeztem ebbe a földi világba. Szükségem volt támaszra ahhoz, hogy felnevelkedjek, hogy tanuljam azt a formát, amiben kibontakozhatok.
Ha ezt a támaszt nem kapom meg, akkor bizony könnyen előfordulhatott volna, hogy ma már összeesek a rám nehezedő teher alatt.

A születésemmel viszont hoztam magammal valamit, amit a környezetem igyekezett lekorlátozni. Nem azt gondolom, hogy rossz szándékkal tette, bár korábban erről sajnos más volt a meggyőződésem.

Vagyis amikor támaszt kaptam, egyben korlátokat is kaptam. Igen ám, de ha képtelen vagyok szétválasztani, hogy a támasz az engem szolgál, és a korlátban pedig azt kapom, hogy tudjam, ismerjem a határaim, akkor bizony nagy kavar van a fejemben.

Sok mindent hozunk magunkkal, erről erős a meggyőződésem, de semmi esetre sem hozzuk magunkkal a kész tudást.
És mert nincs kész a tudásunk, ezért szükség van tanítókra, akik erre rávezetnek.

Természetesen ahogy megtanulom a saját haladásom módját, egyre kevesebb szükségem van a támaszokra, egyre magabiztosabban járok a saját magam által járt úton. De ezzel együtt azt is felvállalom, hogy néha belehuppanok valami akadályba, és ilyenkor újra felhasználok egy támaszt.

Ezzel egy időben a korlátok is módosulnak, hiszen ahogy magabiztosabbá válok a tudásomban, úgy engedem meg a korlátok módosulását is.
De a korlátoknak ugyanúgy maradniuk kell, hiszen ha nem tudom a saját korlátaim, akkor gyakorlatilag úgy működnék mint egy megáradt folyó, melynek megszűnnek a partjai.

Tehát támaszt használok ott, hol megreked a tudásom, és korlátot használok ott, ahol úgy érzem, túláradnak az érzelmek.

Ellentét

Az ellentétből válhat ellenség?

Hol is kezdjem, hogy is kezdjem? Szóval akkor a legjobb, ha magamnál kezdem, hiszen ha azt nézem, akkor minden rólam szól. :)
Alap természetem a harcias kos, akinek fontos az igazság. Ez egy kicsit megspékelve néminemű egyenlőségbe vetett hittel a vízöntő által, na meg van még ott helye másnak is. ;)

Korábbi élet szakaszaimban egy állandó vívódás, harc volt az életem magam és mások között, amiért még külön megvívtam magammal is, mert nem tudtam megérteni, hogy miért bántanak engem, mikor én csak az igazságot akarom érvényre juttatni?

Aztán jött a váltás, amiben az élet felnyitotta a nekem szánt szelencét, amiben végre felismertem, hogy milyen hamis az út, amelyen addig jártam. A váltás nagy fájdalommal járt, amiből kemény munkával - önfegyelemmel? - sikerült kihoznom magam abból az ördögi körből, amiben addig pörögtem körbe körbe.

A kör abból állt, hogy mindig másokat hibáztattam mindenért. Egyetlen egy dolgot csináltam jól, és ez az önsajnálat volt. Ma már nagyon el tudok azon csodálkozni, hogy hogy lehetett úgy élni, hogy csak egy szűk szeletet láttam az életem nagy területéből, de még azt is hamisan?

És itt visszakapcsolódok a címszóhoz, az ellentéthez. Ma is az vagyok, aki harcol a maga által felismert "igazságért", de ma már igyekszem azt is megnézni, ha képes vagyok rá, hogy a másiknak mi az igazsága?
Amikor ellentét feszül köztem és más emberek között, akkor képes vagyok félretenni azt a fajta sértődöttségem, amivel magamba fordulok. Lehet, hogy nem értem meg, de mindenképpen igyekszem felismerni benne azt, ami rám tartozik, amit a magam hasznára tudok fordítani.

Egy ellentétben az egységet meglátni csak úgy tudom, ha képes vagyok az ellentétben megbúvó ellenségességen felülemelkedni.
Amikor ez sikerül, ott már nem ellentétről beszélek, hanem egységről, amit a két félből való egyesítés tesz teljessé.

Vágyakozás

Miből ered a vágy?

Talán az elégedetlenségből? Az irigységből? Tényleg, mi mozgat akkor, amikor megjelenik a vágy valaminek a jelenlétére?

Ha egyedül vagyok, akkor vágyom a társaságra. Ha társaságban vagyok, egy idő után biztosan vágyom az egyedüllétre. :)

De bennem most inkább az anyagi természetű vágyak mibenléte tartja izgalomban a kérdező énemet. :)

Talán még most is egy kicsit, de korábban sok mindenre vágytam az anyagi világ termékei közül, ami nem feltétlen csak az anyagban, hanem egy-egy dédelgetett lehetőségben is kidomborodott.
Aztán megtörtént, hogy a rég dédelgetett vágyaim beteljesülni látszottak, és ekkor lepődtem meg igazán. Nem érdekelt többé a vágyam tárgya.

Így kézenfekvő a kérdés, ha folyton csak ostromlom az Univerzumot - a legelterjedtebb divat irányzat szerint -, bizton meg tudom állapítani, hogy mit is kérek magamnak?
És ha nem tudom megállapítani, akkor mit fogok tenni azzal, amit aztán megkapok? Az már ott van, tehát nem dobhatom félre, mint egy megunt játékot!
Akkor egy újabb terhet veszek ezáltal a vállamra?

Ezekben a kérésekben hihetetlen, mekkora felelősségnek kéne lenni, amikor felkérem az Univerzumot, hogy teljesítse őket.
Vajon meg van ez a felelősség? Meg van az a fajta ismeret, amivel szét tudom választani a vágyat és a valódi igényt?
És egyáltalán! Hol van az a bizalom, amivel az Univerzum felé fordulok, hogy nem kapok meg mindent, amire szükségem van? Miért kell külön ostromolni valamit, ami így is úgy is az enyém?

Eddigi tapasztalataim szerint az Univerzum sokkal biztosabb "kézzel" nyúl ahhoz, amire nekem szükségem van, mint azt én valaha is tudni fogom.
Éppen ezért igyekszem nem tönkre tenni és felülírni a kívánságaimmal azt a valamit, amit nálam sokkal magasabb törvények uralnak.

Ellenállás

Kivel és mivel szemben van ellenállás?

Folyamatosan ellenállok. De minek is? Tán a változásnak? Igen, határozottan kijelenthetem, hogy a változás az, ami feldúlja az életem, a változás az, amitől nem tudok nyugodtan aludni, a változás az, ami ellenállásra késztet.

Ritkán sorolok fel ekkora és ennyi ostobaságot. :) Hogy okolhatom a változást azért, amit én érzek?
Elsősorban érzésem van a változás mellett vagy ellen.
Ahogy figyelem, van érzésem a változás mellett, hiszen vágyom arra, hogy ami most van az életemben, a világomban, abból alakuljon valami más. Ugyanakkor ott van a félelem, ha átalakul valami mássá, az ismert ismeretlenné, akkor abból milyen újabb hatás ér engem? Éppen ezért ellent kell állni a változásnak, hiszen az érzések felvállalásához nincs elég bátorság.

Ellent mondás? Igen, az. De amikor meglátom az ellent mondást, akkor fel tudom oldani az ellenállást. Talán. :)

Folyamatosan változik minden, tehát egy felesleges erőfeszítés az ellenállás.
És itt van az ellent mondás is egyben. Vágyom a változást, de ellenállok annak, hogy bennem megtörténjék a változás. Kitől várom akkor, hogy változzon a világom, amelyet magam alakítok, amelyben magam élek, amelyben magam határozom meg a változásra irányuló erőfeszítésemet?

Csak és kizárólag saját magammal állok szemben, amikor ellenállok a változás lehetőségének.
Akkor változik a tükörkép, mikor engedek a változásnak, mikor a vágyam tárgya magam leszek.

Zűrzavar

Miből adódik a zűrzavar?

Amikor megnézem ezt a képet, akkor első nekifutásnak úgy tűnhet, hogy ez egy zűrzavar. :)
De ha figyelmesebb vagyok, akkor észreveszem azt a sokszínűséget, amit a pillangók jelképeznek. Ebben a sokszínűségben kel életre a tánc, amit a lélek harmóniája kelt életre. Könnyed és lágy, árad, mint egy folyam.

Ez történik velünk is emberekkel. Sokszínűek vagyunk, és ettől táncolnia kéne a léleknek. Ezzel szemben egy állandó harcnak vagyok tanúja, amikor a sokszínűség mutatja magát.

Na de inkább a zűrzavar az, ami jelenleg foglalkoztat. Még pedig az a zűrzavar, ami a tudás és nem tudás közt feszül, és az a hit, hogy tudok, közben mégsem tudok.
Amikor elindultam a szellemi ismeretek megszerzéséért, akkor eleinte gyakran volt olyan érzésem, hogy én már "mindent" tudok. Aztán ahogy gyarapodtam az ismeretekben, úgy fogyatkozott meg az önhittségem a saját tudásomban.

Megtanultam kételkedni. És ez jó! Ez a kételkedés volt az egyik mesterem. Osho azért megelőzte. ;)
A kételkedést is el kell tudni sajátítani, mert ha ettől eltiltom magam, akkor megmaradok abban a tévhitben, hogy mindent tudok, és maradok az önhittségem fogságában.

Az önhittség talán a legkegyetlenebb ártó tényező, amivel zűrzavart tudok kelteni a saját lelkemben. Sőt, ezt a zűrzavart még észre sem lehet venni, mert olyan simulékonyan tud bánni az adottságaival, hogy teljesen észrevétlenné teszi magát.

A kételkedésnek természetesen nem abban adok szabad utat, hogy kételkedek magamban, hanem arra a szolgálatra használom fel, hogy kételkedjek abban, hogy mindent tudok. Hogy én mindent jobban tudok.

Nagyon fontos, hogy megértsem, hogy az ego mivel kényeztet, mivel altatja el éberségem. Fel kell tudni ismerni a tudás természetét. Enélkül a tudás nélkül a tudás mit sem ér.

Az a jó, ha a zűrzavart, ami bennem van felismerem. Mert a felismerés által megkapja a lehetőséget a rendeződésre.
A rendeződés pedig elhozza a lélek nyugalmát, melyben megszülethet, életre kelhet a tánc.

Tanulás

A tanulás egyenlő a tudással?

Jómagam eléggé szétválasztom az anyagi tudást a szellemi tudástól.
Az anyagi tudás alatt értem azt, amikor valaki inkább a lexikális tudásban van otthon.
Szellemi tudáson értem azt, amikor valaki már arra is képes figyelni, hogy hogyan tudna összhangot teremteni az anyag és szellem között, ezt hogyan tudja a saját életében megvalósítani.

A szellemi tudás ismerete eleinte úgy jelent meg az életemben, hogy olvastam különféle irányzatokról, amik ezzel a témával foglalkoztak. És mint ahogy az addig olvasott könyvek bármelyikéből, az maradt meg, ami felkeltette az érdeklődésem.
Persze azért haladtam és egyre több témában került előtérbe a szellemi tudásra való igényem és ismeretem.
De ekkor még mindig csak olvasatom volt, amiről persze már azt képzeltem, hogy az maga a tudás. :)

Aztán hosszú hosszú idő eltelte után - a saját fogalmaim szerint -, egy csodálatos kegyben részesülhettem.
Talán úgy tudnám szavakba önteni, hogy megélhettem egy olyan állapotot, amit szeretet állapotnak tudnék leírni. Ebbe az állapotba semmi más nem fért bele, mint maga a LÉT.

Ebben a létben semmi, de semmi nem létezett. (jó kis ellent mondás ;) ) Én a legkevésbé. :)
Nos amikor ezt a kegyelmi állapotot átélhettem, onnantól fogva bennem kezdett átalakulni az olvasott, tanult dolog, és lett belőle érett tudás, ami maga a tapasztalás.

Viszont ma már azt is tudom, hogy amíg tart az életem, mindig van feladatom. Éppen ezért hagyom magam megtermékenyíteni a kívülről érkező impulzusokkal.
Amikor arra figyelek, hogy a környezetemben ki mit hogyan tesz, akkor egyben arra is figyelek, hogy ez engem mire tanít, és ezt a tudást igyekszem tapasztalássá érlelni.
Azt is tudom, mint a jó pap ;), hogy a tanulás holtomig tart. De ez a tanulás a tapasztalás által már egy minőségi változáson megy át, és ezt nevezem én a saját életem értékének.

Értéknek, amiben képes vagyok az anyagi értéket a szellemi értékkel átitatni.
Pátoszosan tán úgy, ahol a föld az éggel összeér, oda igyekszem eljutni. ;) :)

Hatalom
Az olvasás tudás. A tudás hatalom.

Most kivételesen nem a magam példáját veszem, de nekem is biztosan van belőle tanulnivalóm. :)
Szóval adva van a hatalom, amivel lehet élni és természetesen visszaélni.

Aki a hatalmat úgy használja, hogy a saját félelmeit palástolja, ezáltal másokat a földbe döngöl, az mindenképpen visszaél a kapott hatalommal.
Aki viszont maga szerzi meg tudás által a saját maga számára hasznos hatalmat, azt az embert nem lehet földbe döngölni.
A tudás felette áll minden emberi ostobaságon, kicsenyességen, hatalmi harcon, és a sor újra csak végtelen.

Az az ember, akinek a kezébe úgy kerül hatalom, hogy nincs mögötte tudás, az természetesen veszélyes a társaira nézve, de legveszélyesebb önmagára.
Az az ember, aki azt hiszi, hogy a hatalommal a kezében megoldja a saját gyengeségét, az kénytelen lesz előbb-utóbb rájönni, hogy az élete egy feneketlen kúthoz hasonlatos. Soha nem lehet a lába alatt szilárd talaj.
Az az ember, aki a hatalom gyakorlása folytán nem tudja felismerni a saját érzelmeit, az gátat sem tud szabni nekik, így azok veszik át az irányítást a döntéseiben.

Nos, most pedig következzen az, ami a számomra fontos ezen történések tanulsága szerint. :)
Van ugyan egy kardom, amit mondhatnék a tudás kardjának is, csak a bökkenő ott van, hogy ez a kard a kezemben egyelőre ugyanolyan veszélyes, mint akinek érdem nélkül kerül kezébe hatalom. Akinek kezébe kard kerül bármilyen formában, annak a felelős használatát is el kell tudni sajátítania.

Úgy képzelem eme kard használatát, hogy amikor vágnia kell, akkor nagyon pontosan és ott vág ahol vágnia kell, mindezt gyorsan és fájdalom mentesen.

Hova viszel képzelet
A varázs nem szül gyermeket
Ami itt a földön álom
Abból merítem a valóságom

Hova viszel képzelet
Ha rá gondolok éhezek
Éhezem az ölelést
Éhezem szeretetét

Hova viszel képzelet
Itt a földön létezem
Itt a földön szeretem
Itt vár rám a szerelem

Hova viszel képzelet
Merre hova érkezem
Bárhova is érkezem
Velem jön a szerelem

Hova viszel képzelet
Ha magad sem ismered
Merre indulj ide lent
S mi vár rám oda fent

Mérlegelés

Amikor mérlegre kerülnek az értékek.

Beszélünk, beszélünk, és sokszor fogalmunk sincs, hogy ami mellett szót emelünk miről is szól?
Hihetetlen számomra ma már, hogy milyen harcosan tudtam kiállni a nem is olyan régmúltban, saját ostobaságom mellett.
Na persze nem gondoltam én azt a magam ostobaságának, hanem gondoltam a magam igazságának.

Aztán szép lassan kezdtem felismerni azokat a dolgokat, amikkel manipulálom magam, és felfedeztem, hogy hogyan jutok túl ezeken az ostoba elképzeléseimen az igazságról.

A minap hallottam azt a szót, ami éppen két féle módon értelmezhető. Ezt követte egy magyarázat. Természetesen egy olyan magyarázat, aminek még halvány árnyéka sem követte a szó tartalmát szerintem. Igen ám, de aki ezt megmagyarázta, neki abszolút meggyőződése van arról, hogy számára ez az igazság.

Na akkor hol itt az igazság? Annál, akit én nem tartok ebben a témában hitelesnek, vagy nálam, akinek fogalma sincs arról, hogy a másikban mi játszódik le, amikor a saját magyarázatát adja a szó értelmének?

Talán éppen ilyen dolgokon lehet elcsúszni. Hiszem és vallom, hogy nagyon fontos a szavakkal kifejezhető bensőséges hangulat. Ennek a hangulatnak a szavakon keresztüli üzenete egy másikhoz. De ha mindenki mást ért ugyanazon szavak értelmén, akkor nem csodálkozhatok az értelmetlenségen.

Ez lenne az értelme a bábeli zűrzavarnak? Gyakran elgondolkodtam azon, hogy hogy lehetett ez a történet igaz? Talán éppen most került bennem a helyére. Hiszen mindenkinek más az érzéseire adott szó, amiből logikusan következik eme zűrzavar.

No, akkor hajrá, itt a lehetőség, hogy kifejezzem magam úgy, hogy az áthallatsszon a bábeli zűrzavaron. :)

Fejlődés

Miért kell fejlődni?

Folyamatosan azt hallom, hogy fejlődnöm kell. Jobbára tanulnom. Tanulnom, hogy mi az a rengeteg minden, amit eddig felhalmozott az emberiség a mai napig.

Miért kellene nekem tudnom, ismernem mindent széles e világon?

Ha belegondolok csak a történelembe, vagy művészetek sokszínűségébe az alkotókról nem is beszélve. Aztán a gazdasági folyamatok, ezzel együtt a politikai harctér. Az egyházak kismillió elképzelése arról, hogy milyen is kellene legyen egy emberi viselkedés kód.

Szóval biztos, hogy nekem minderről tudnom kell? Nem, nem biztos, és most már kezdem letudni azt a szégyenem, hogy én bizony csupán általánosságban ismerem a konkrét dolgokat.

Ismerek viszont sok egyebet, amit tán másoknak is javasolhatok, hogy ismerjenek meg mind többet magukból.
Ha van hitvallásom, akkor nekem mindenképpen az, ha újra és újra felfedezem önmagam. Ennél sokszínűbb világ mint amit önmagamban fellelek, sehol nem található, és ami a legfontosabb, hogy csak és kizárólag ez az egyetlen dolog, amivel az embernek önmaga felé el kell tudnia számolni.

Amikor fejlődésről beszélek, akkor mindenképpen arról beszélek, hogy én magam hová fejlődök önmagamon belül.
Amikor fejlődésről beszélek, akkor arra gondolok, hogy folyamatosan haladjak az önmagam tudásában, és a lehető legőszintébben, ami egyben azért is fontos, hogy amikor egy kicsit megrekedek az úton, akkor továbbsegítsen.

Fejlődésnek vélem azt, amikor elérek egy pontig, ahol azt mondom megérkeztem, akkor tudjam, hogy ez csupán a fejlődés egy megállója, ahonnét mindig van tovább.

Tűz és víz

Ellentét, vagy egység?

Jómagam a természet által nagy tüzet kaptam. De kaptam hozzá visszatartó erőt is, földet. Párkapcsolatomban egy kis vizet, hogy tudjon hűteni. Viszont kevés levegőt, hogy lángra azért ne lobbanjak.

Sokszor nehezen birkózok meg olyan dolgokkal, ahol égni kellene, lobogni. A parázs mindig ott van, csak olyan lustán, zsarátnok módon, amihez szükség lenne a levegőre.
Ugyanakkor van helyzet, ahol a földön két lábbal kell állni, abban segítségemre van a realitás, a föld meghatározó, visszatartó ereje.

Azt hiszem még folyamatban van a tanulásom, hogy képes legyek az elemeket a megfelelő módon alkalmazni.
Égni ahol kell, stabilnak lenni, ahol arra van szükség.
Egyenlőre úgy működtetem az elemek erejét, amiből aztán megszületnek a konfliktusok köztem és más emberek között. Főleg olyankor, amikor a levegő felszítja a tüzet. :)

Tudom ezt nem kellene annyira a szívemre venni, hiszen a többiek is pontosan ilyen bizonytalanok abban a cselekedetben, amelyben éppen benne vannak.
De felmenthetem-e magam a saját önismeret hiányom alól?
Hát persze, hogy nem.

Egyet tehetek, ami éppen kezd megfogalmazódni bennem, hogy megismerjem az elemek harcát és a magam javára fordítsam akár egy szélmalom, vagy éppen egy vízimalom erejét.
Ha még pontosabb akarok lenni, akkor nem is harcról kell beszélnem, hanem olyan erőről, amit ha "munkára" fogok, akkor kapok egy olyan támogatást, amiből nekem őrölnek a malmok.

Egyszóval a természettel természetesen.

Tánc

Vaj' kiknek a tánca látható a virágban?

Összehasonlítást végeztem. Magam és mások között. :)
A végeredmény felvillanyozott. Ugyanis az történt anno, hogy megadatott nekem egy olyan természet, amit mások úgy definiálnak, hogy: rossz.

Jól tudom ma már, hogy ez így egyáltalán nem állja meg a helyét, de egy kisgyermek csak azt tudja elfogadni, amiről mások tájékoztatják. És mert ebben nőttem fel, így ezt is elhittem sok egyébbel együtt.

Most viszont azon filóztam, hogy mennyivel könnyebb nekem, mint annak, aki azt hitte el, hogy ő jó. Igen, igen, hiszen természeténél fogva nincs jó meg rossz, de mégis így különböztetnek meg a vélemények. Namármost. Ha én jónak képzeltem volna magam, újabb sokk érne, amikor rájövök, hogy bennem is éppen annyi rossz, akár gonoszság és egyéb haramia tulajdonság van, mint bárki másban.

Hát ezt megúsztam. Hiába, azt mondják, valami mindig jó valamire. :)

Sőt most még tovább folyik bennem a téma, és odajutok, hogy a jó embernek még a felismerés sem biztos, hogy megadatik. Pedig benne is ugyanannyi rossz van, mint bennem. De mert elképzelése sincs róla, tehát nem is keresi azt, amire én már mondjuk rég rájöttem.
Hogy mire jöttem rá? Arra, hogy csak akkor hallassam a véleményem bárkiről, ha én már tisztában vagyok a magamban fellelt ilyen-olyan adottságaimmal.

Ellentmondást látok ebben felfedezni. Hiszen ha én már tudom, hogy én milyen vagyok, akkor már azt is pontosan tudnom kellene, hogy a másik is hasonlóan van összerakva mások véleménye által. Így ebben a formában teljesen mindegy is nekem, hogy milyennek találtatnak az emberi vélemények. Akár rólam szól, akár másról. Akár a saját véleményem másról, hiszen akkor valamit másképpen kell csinálnom ahhoz, hogy már ne is legyen véleményem.

Persze ha most belegondolok, akkor van ennek egy letisztult formája, amikor látom, hogy milyen tulajdonságokat hordoz magában egy ember, de engem már nem érint meg. Ilyenkor van az, hogy a vélemény nem véleménynek hat, hanem észrevételnek.

Szóval tovább a megismerés rögös útján az észrevétel felé.

Alkotás

Meddig mehet el és milyen formában nyilvánul meg az emberi alkotás?

Ha ezt a képet elnézem, akkor azt látom, hogy az az emberi szobor milyen kicsiny a mindenséghez képest.
Sőt még azt is látnom kell, hogy milyen merev tartással áll szemben a mindenséggel.
Pedig a madarak mutatják, hogy milyen könnyen lehet szárnyalni. :)

Mindig és mindig azt hallottam, hogy tennem kell valamit, mert ha csak szemlélem az életet, akkor lusta vagyok.
De azt soha nem hallottam, hogy pihenj meg gyermekem, nézz egy kicsit körül, örülj annak, amit meg tudtál tenni, hiszen az alkotás egy öröm forrás.

Nem lehet folyton csak tenni és tenni anélkül, hogy meg ne pihenjek. Hisz oly kevés ideig marad fenn az ember alkotta világ. Ha fel sem nézek a cselekvés kényszerétől átitatva, akkor miért is cselekszem egyáltalán?

A tanítások szerint minden munkában meg kéne találni azt, ami öröm érzetet vált ki belőlem. Én most egy kicsit álmodozom.
Álmodozom arról, hogy milyen jó lenne mindig azt csinálni, ami örömet hoz az életembe. :)

Dicséret

Kitől és miért várok dicséretet?

Míg gyermek voltam ritkán kaptam dicséretet. Ezt a hiányt felnőtt korban úgy élem meg, hogy nem vagyok értékes, hiszen nincs bennem semmi olyan, amit meg kellene dicsérni.

Sőt egyre inkább magával ránt a gondolat az értéktelenségembe vetett hitem által. Aztán szépen lassan fordul a kocka, és megmutatja egy másik oldalát, ami addig a homályban várakozott arra, hogy végre vegyem észre, ott van, csak csendes szemlélőként figyeli mit teszek magammal, mit teszek az életemmel?

Amíg ott tombolt bennem valamiféle ellenkezés, hogy igenis én egy értékes kis emberke vagyok, addig csak a vitatkozásra tudtam összpontosítani, amivel elértem azt, hogy valóban kiérdemeltem a dicséretnélküliséget, és végképp elmaradtak még azok a ritka alkalmak is, ha éppen valamiért megkaptam az elismerést.

Aztán a kocka felfedte egy újabb oldalát. Ebből az oldalból kitekintve a világra már nem vágyom az elismerést, a dicséretet. Most már azt is megmutatja, hogy elég a tudat, hogy én valóban egy értékes emberke vagyok.

Ide kívánkozik egy idézet Nietzschétől:
"Amíg dicsérnek, gondold csak mindig azt, hogy még nem vagy a saját utadon, hanem a másén."

Igazgyöngy

A könnycsepp mint igazgyöngy?

Ez elég furcsa, de azt vélem, nem járok messze az igazságtól. Na persze attól az igazságtól, amit én tartok annak.
Sok, nagyon sok könnycseppet csepegtettem el életem folyamán. Valami téves programozás során az került be az életem mókuskerék feliratába, hogy nekem milyen borzasztó a sorsom, és hogy nekem ezért folyamatosan siratnom kell valamit, amiről valójában azt sem tudtam, hogy micsoda?

Aztán úgy tűnik valahol valaki megszánt, és lecserélte a feliratot. Most úgy szól, hogy keresd meg a magad életét, és tedd olyanná, ahogy az neked tetsző.

Azért a könnycseppeket sem feledtem. Nagy részük mára már valóban igazgyönggyé nemesedett.
A hosszú évek alatt kikristályosodott valami, ami az enyém, valami, amit én irányíthatok, ahol nem kell senkit vádolnom azért, amilyen életet teremtettem a magam számára.

Nagy segítség, ha az érem egyik oldalát legalább annyira ismerem, mint a másikat.
A fájdalom könnyei után az igazgyöngyöket is a maga tökéletességében tudom élvezni.

Ismerkedés

Valaki ezt a címet adta ennek a képnek.

Ahogy elnézem a hölgyek öltözködési stílusát, az ötlik a szemembe, hogy mennyire egyformák.
Aztán azon kezdek elmélkedni, hogy kivel ismerkedek szívesen? Milyen ember típussal kötök barátságot, ha rajtam múlik?

Ha olyan mint én a gondolkodásban? Igen, az jó, ha olyan a gondolkodása akkor, ha van önálló véleménye, amit képes felém is kommunikálni anélkül, hogy rettegnék az egyformaságtól.
Aztán ha egész más mint én, de meghagyja nekem is a lehetőséget, hogy a magam módján járjam az utam, amihez hozzáteszi a sajátját, amiből aztán kialakulhat egy hasonlóság is?

Ami a legérdekesebb számomra, amikor szinte semmiben nem vagyunk hasonló véleményen, az egyformaság pedig végképp elkerüli az utunkat, de valami, ami talán a legmasszívabb alapot adja, az a lélek mélyén megbúvó hasonlóság.

Az ismerkedéssel kezdtem, de íme eljutottam a barátságig. Amikor megismerkedek valakivel, akkor még csak vonz hozzá egy láthatatlan erő, aminek akkor még nevet sem lehet adni, hiszen lehet az kedvesség, de akár ellenszenv is.

Igen, a barátságok valahogy mintha tőlem függetlenül alakulnának ki. Pedig valószínű, hogy ez mégsem fedi a valóságot, de a látszat ennek gyakran mond ellent. Főleg olyankor, amikor a kedvesség után jön az eltávolodás, vagy az ellenszenv után a közeledés, ezzel együtt a tartalom.

Hoppá! Tartalom. Hát persze. Ha van tartalma egy kapcsolatnak, akkor az valóban erős alapokra számíthat. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy egy ilyen kapcsolat még akkor is tart, ha a barátok már rég elkerültek egymás személyes hatósugarából.

Azt hiszem ilyen kapcsolatokba érdemes "munkát" fektetni, hiszen ennél nagyobb hozamot még a tőzsde sem képes kitermelni. :)